A komisz Ukrajna

Ukrajna a szememben igazságtalan, komisz ország, amely még soha nem vette figyelembe az én igazságomat – ezért aztán a legcsekélyebb szándékomban sincs az ő igazsága mellett síkra szállni. Ígérem, amint Ukrajna síkra száll az én nyelvi, nemzeti, kulturális stb. szuverenitásom mellett (s mivel hatalmában áll, ezt garantálja is), azon nyomban viszonzom ezt a gesztust.

A furcsa fordulatokat vevő történet ezzel a blogbejegyzéssel kezdődött

A komisz Ukrajna

Ukrajna egy igazságtalan ország, még soha nem vette figyelembe az én igazságomat, ezért aztán a legcsekélyebb szándékomban sincs az ő igazsága mellett síkra szállni.

Magamnak sem tudom pontosan megmagyarázni, mostanában miért utasítom el sorban a lapoktól, rádióktól, folyóiratoktól érkező felkéréseket, hogy az ukrajnai helyzetről – akár publicistaként, akár szépíróként, akár csak személyes gondolataimat megosztva – nyilatkozzam. Az is furcsa, hogy máskor miért vagyok túlságosan is aktív véleménynyilvánító, most pedig miért nem blogolok ebben a témában, miért hárítok és miért mutatok közömbösséget – holott itt élek a fenekestül felforgatott és súlyos veszélyeknek kitett ország határain belül.

A legfőbb oka tartózkodásomnak az, hogy bár az én hátamon is csattanhat az ostor, valahogy mégis, kezdettől fogva hidegen hagyott és hagy a nagy csetepaté. Nem az én harcom ez, egyetlen szereplőjével sem tudok azonosulni, egyetlen politikai erő, érdekcsoport, régi vagy új, legális vagy illegális formáció mellett sem tudnék kiállni. Nem váltam sem szurkolójává, sem ellendrukkerévé egyik megmozdulásnak, átalakítási folyamatnak sem, mégpedig azért nem, mert hiába vagyok maximálisan érdekelt vagy akár elkötelezett is abban, hogy Ukrajna lakosai nyugodtan, biztonságban és lehetőleg jólétben éljenek, s hogy megillessék őket a szabadságjogok, hiába szállnék síkra emellett, ha eközben nem tudom elhinni a mostani folyamatok egyetlen szereplőjéről sem, hogy a kívánt (vagy legalább a korábbinál kedvezőbb) helyzetet előállítani képes lenne.

Hárításom másik oka az, hogy amióta kaotikussá és naponta változóvá vált a helyzet, egyre kevésbé vagyok képes a tendenciákat és a háttérben meghúzódó érdekeket felismerni. A napi (olykor szenzációs, nem ritkán rettenetet is keltő) eseményeknél jobban érdekelnek a feltételezhető összefüggések, az, hogy mi miért történik, hogy ki kinek kedvez. De ha még az események közvetlen okát, értelmét és következményét sem tudom belátni, akkor hogy lehetnék képes a rejtett érdekek, háttéralkuk, hátsó szándékok, belső hatalmi harcok és külső nagybirodalmi szándékok dolgában eligazodni? Hiába vagyok biztos abban, hogy az ukrajnai forradalom (egyelőre) nem jelentett egyben demokratikus fordulatot is (csupán a hatalmi érdekek újrarendezését), hiába vagyok biztos abban, hogy mindabban, amit a média segítségével nyomon tudunk követni, abban gyakran több a manipuláció, a ferdítés és a találgatás, mint a tényleges összefüggésekre is rávilágító közlés – hiába tudom mindezt, ha eközben nem tudok többet. Ilyen esetben talán jobb hallgatni és csak magamban tűnődni ahelyett, hogy mondjuk ilyesfajta meglepő következtetésekre jutnék.

Interjúkérésre vagy cikkrendelésre nem olyan nehéz nemet mondani – talán csak akkor kellemetlenebb, ha a kérő közeli barát, jó ismerős, a lap vagy rádió pedig általam megbecsült orgánum (ilyenkor a túloldali értetlenségre részemről kis lelkifurdalás a reakció). De ennél élesebb helyzet is adódhat, amikor nehéz színt nem vallani.

Felhívott telefonon a helyi írószervezet elnöke és közölte, hogy megfogalmaztak egy nyilatkozatot, amelyben elítélik az orosz agressziót és síkra szállnak Ukrajna területi sérthetetlensége mellett; megkérdezi, aláírom-e. Nem, nem írom alá. Első szóra megérti és sem magát nem hozza, sem engem nem hoz kellemetlen helyzetbe azzal, hogy megkérdezze, miért nem. De meg tudnám-e magyarázni úgy, hogy ha őt nem is, legalább magamat meggyőzzem döntésem helyességéről? Tudnék-e eléggé hitelesen érvelni azzal, hogy Ukrajna igazságát például azért nem tudom elfogadni, mert ez az ország közel negyedszázados létezése alatt lényegében elutasította a területén élő nemzeti kisebbségek igazságát, mi több, lábbal tiporta jogaikat (lásd például a nyelvtörvények körüli hisztériákat; és itt persze nem csupán a kárpátaljai magyarokról van szó, hanem – közeli példát hozva – arról is, hogy a ruszin nemzetiség és nyelv létezését a hivatalos Ukrajna a mai napig nem ismerte el). De tudok nyomósabb érvet is: ez az ország nem nyújt állampolgárai számára sem szociális, sem egészségügyi, sem gazdasági biztonságot, nem szavatolja sem a jog előtti egyenlőségüket, sem pedig egyéni és kollektív jogaik széleskörű gyakorlásának lehetőségét. A társadalmi élet minden területét mélyen átszövő és arroganciával párosuló korrupció alapjában teszi lehetetlenné az emberi méltóság megtartását. Azonban a fentiek elleni tiltakozása jeléül az írószervezet még soha nem fogalmazott meg nyilatkozatot… Ukrajna a szememben igazságtalan, komisz ország, amely még soha nem vette figyelembe az én igazságomat – ezért aztán a legcsekélyebb szándékomban sincs az ő igazsága mellett síkra szállni. Hogy ezt megtegyem, azt előbb ki kell érdemelnie. Viszont maximálisan kívánom, hogy erre meglegyen a lehetősége.

Aztán következett egy itt már megénekelt furcsa következmény, a későbbiek megértéséhez kérem ezt is elolvasni:

Így lettem orosz MÉM

- de ezzel a történetnek még nem lett vége. Májusban erről számoltam be:

Még terjed a Komisz Ukrajna

Ritkán keletkezik ekkora és ilyen hosszan tartó utóélete egy alkalmi blogbejegyzésnek. Arról már beszámoltam, írásomnak, illetve a meghamisításoknak köszönhetően hogyan lettem orosz MÉM. Most rákerestem pár kulcsszóra (pl. Хамcкая cтpана) és újra találtam meglepő dolgokat: volt, aki a már amúgy is kapitálisan meghamisított történetet tovább színezte, egy helyütt például nem jóindulatú turisták akadályozták meg, hogy maszkos banditák törjenek a házunkba, hanem katonailag jól kiképzett fiatalok… Az írói nagyságomra való utalások is csúcsokat döntöttek, egy helyütt már nemcsak кpупнейший cовpеменный венгеpcкий поэт vagyok, hanem ведущий деятель венгеpcкой интеллигенции Подкаpпатcкой Pуcи is – de a nevemből a D.-t meg egy л betűt lespóroltak…

A kereséseket egyébként azért indítottam, mert vélhetőnek látszott, hogy valami hitelesebb, teljesebb ismertetés is megjelenhetett oroszul vagy ukránul. Kitűnt ugyanis, hogy magyarul nem, illetve alig olvasó ungvári ismerőseink néhánya vagy olvasta a cikket vagy legalább hallott róla. Volt, aki magyar címét is megnevezte, más esetben inkább csak szokatlan, rendkívüli szívélyes gesztusokból lehetett arra következtetni, hogy a máskor kicsit rideg szomszéd negédességét alighanem mondandómmal való egyetértése váltotta ki. Nos, egyetlen korrekt említést találtam, az így hangzik:

в начале марта в ряде венгерских блогов и СМИ распространили статью, приписываемую ужгородскому поэту-венгру Карою Балле. В этой статье Балла недоумевает, почему он должен защищать Украину, если та за 23 года своего существования так и не захотела принять “его правду”, и не занималась правами национальных меньшинств в том числе.

Ez még egy áprilisi cikk. Ahogy áprilisban jelent meg szövegem a Mozgó Világban is. Ez is külön történet, mert eredetileg a blogbejegyzésben épp azt akartam megmagyarázni, miért nem írok erről az ukrajnai akármiről „rendes naplót” vagy elemző cikket. Épp ebben szabadkozom, hogy a felkérések ellenére…. Tehát nem folyóiratközlésre, nem oda és nem elemző írásnak szántam (minthogy nem is az), mégis vitaindító lett belőle egy komoly szakmai tanácskozáson és az annak szövegeit leközlő összeállításban látott végül napvilágot. Szerintem erre a szerepre az írás kvalitásai nem voltak megfelelőek. Hogy mégis ekként szerepelt, az talán azért történt, hogy a szakértők részben velem szemben fogalmazhassák meg nagy Ukrajna-reményeiket :). További furcsaság: a szabadkozó levelemet is leközölték, holott abban én csak a dátum és blogbéli eredet megadását kértem:

Kedves Mozgó, az alábbi szöveg blogbejegyzésként íródott és jelent meg, részben annak magyarázatául, miért nem írtam nektek Hónaplót. Ferinek is elküldtem a poszt linkjét. A szöveg tetszett neki, felajánlotta, hogy legyen ez maga a Hónaplóm. Köszönöm ezt a lehetőséget és ha valóban nem zavarja a Mozgót, hogy az írás már elkezdte élni a maga követhetetlen online életét (megosztások, átvételek), akkor én nagyon örülök és megtiszteltetésnek veszem a Mozgós megjelenés lehetőségét. – A szövegen azért végigmentem kicsit szigorúbb szemmel, picit javítgattam (szóismétlések, pongyolaságok), illetve volt a szövegben egy link, amely egy bizonyos cikk tartalmára utalt – kattintásra ennek az összefüggésnek bárki utána mehetett – nyomtatásban ez nem működik, ezért oda a cikkből vett idézeteket és a forrás megnevezését be kellett tűznöm. A cikk zárásaként pedig beapplikáltam egy ellenvetésre válaszul kommentben megfogalmazott sommás észrevételemet, emiatt a szöveg legvége picit megváltozott.

Annyi megjegyzést még fontosnak tartok, hogy egy blogbejegyzésnek más az akusztikája, más a felelőssége, mint egy folyóiratközlésnek. Ez itt egy egyszeri, napi dátummal írt és közreadott, leginkább az aznapi hangulatom és impresszióm diktálta, vitára bocsátott, kommenteknek is helyet adó közlés, szemben egy havilapba szánt publikációval, amely kiérleltebb, felelősségteljesebb, többször megrágott kijelentéseket és véleményeket tartalmaz. Éppen ezért mindenképpen kérnem kell a napra pontos dátum és zárójeles megjegyzés elhelyezését alatta. Talán ennyi. Köszönöm.

A picit csiszolt, javított szöveg a Mozgó honlapján még nem jelent meg, én viszont feltettem ide: