Egy szerény évforduló

2014 májusában éppen tíz esztendeje volt annak, hogy újra NEM publikálok a Kárpáti Igaz Szóban. Azelőtt már volt egy 12 éves (!) önkéntes szilenciumom, de aztán 2003 tavaszán megtört a jég egy kedvező főszerkesztőváltás nyomán. Akkor 12 hónapon át elég sűrűn jelentkeztem, külön oldalam is lett a Hóvége mellékletben Múzsák és mázsák címen. Aztán újra elegem lett a lap hangneméből, nívójából... Egy blogomban az évforduló okán most újraközöltem akkori írásaimat.

Tizedik évfordulója nemcsak annak van, hogy legkevésbé olvashatatlan itthoni lapunkban újra nem publikálok (ez alkalomból ebben a blogban kis sorozat keretében közlöm újra a Kárpáti Igaz Szóban 2003 májusától 2004 májusáig közölt írásaimat, amikor is erre a 12 hónapra megszakítottam azóta is tartó önkéntes szilenciumomat), hanem annak is, hogy kiléptem a Magyar Írószövetségből. Ennek az említett lapban is volt némi visszhangja. Előbb interjút adtam egy oldalon Vári Fábián Lászlóval, aki nem hogy ki nem lépett, hanem verset dedikált Dönrentei Kornálnak , aztán kis pengeváltás következett Nagy Zoltán Mihállyal, majd utólag kis jegyzetem is megjelent. (A t. kollégák megnyilvánulásait itt nem adom közre, de elérhetők a neten).

Kamaszkorom lakatlan szigetére

Ugye ismerős a szokványos riporteri kérdés: „Egy lakatlan szigetre melyik kedvenc könyvét vinné magával?” Én erre mindig ezt szoktam válaszolni, hogy a Csónaképítés kezdőknek c. kézikönyvet. Ezt a rossz poént már annyiszor elsütöttem, hogy most minden kérdezőt megkövetve közreadom rövid kedvenclistámat – nem értéksorrendben, hanem úgy, ahogy kamaszkorom időrendjében egymásra következtek. tovább >  Kamaszkorom lakatlan szigetére

Internet és identitás

Aki hosszabb ideje foglalkozik nemzeti irodalmunknak a Magyarországgal határos térségekben zajló eseményeivel és folyamataival, netán íróként, szerkesztőként aktív részese is ezeknek, annak időről időre szembesülnie kell a regionalitás és egyetemesség problémájával, a van-e erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyar irodalom idegesítően megválaszolhatatlan kérdésével, ezen túl olyan felvetésekkel, hogy ki számít erdélyi, felvidéki, nyugati stb. írónak, hogy miben különbözik egymástól és anyaországi kollégáiktól írói magatartásuk, identitásuk. Ezek a dilemmák képtelenségük ellenére újra és újra megfogalmazódnak, viták és konferenciák témájául szolgálnak; hiába azonban a sok eszmecsere és tanácskozás, az érvek mellé mindig egyenértékű ellenérvek sorakoznak, az egymásnak feszülő elméletek a gyakorlatban összekeverednek, így a kívülálló számára úgy festhet, minden effajta vita hiábavaló.

Miért hozakodom vele elő mégis? Azért, mert – ez talán meglepően hangzik – találtam egy olyan közeget és olyan médiumot, amelyben, úgy érzem, sikerült elkerülnöm ezeknek a kérdéseknek a csapdáját.

A problémáimat megoldó közeg neve: Internet, a médium pedig a világhálós irodalmi honlap.

Révükön megszabadultam bizonyos beidegződésektől, gondolkodásom rugalmasabbá vált, átalakult nem csupán szemléletem, hanem talán tudatom egésze is. Megkísérlem elsorolni, korunknak ez a sokat vitatott jelensége mely jellegzetességei révén vált számomra alkalmassá arra, hogy identitásomban új dimenziókat nyisson. >> Internet és identitás

Hídavatás

Nem szeretek aggódni. Nem hiszem el, hogy ezelőtt jobb volt. Hogy bármikor is jobb lett volna. Hogy lett volna aranykor vagy boldog békeidő. Az ókori demokráciák rabszolgatartással párosultak, a sötét középkorban született meg a reneszánsz művészet, a felvilágosult XX. században pedig embermilliókat irtottak ki. Minden rettenetesben csírázik valami nagyszerű, és minden fennkölt magában hordja a hitványság lárváit. Ha valami felível, másvalami alászáll. Mióta világ a világ, mindig akadtak, akik sosem látott válságról beszéltek, példátlan hanyatlásról. De hanyatlásból születik az új, bomlásból szabadul fel a friss erő. Ide kattints a folytatáshoz: Hídavatás

Nem kell nagy jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk: ha bámulatos gyorsasággal elterjedhettek a mobiltelefonok, akkor pár éven belül megszokott látvánnyá válhat, hogy autóbuszon utazók vagy egy csendes parkban üldögélők kezében ott találjuk a notesznyi masinákat, amelyek akár annyi könyv szövegét is tárolhatják, mint egy közepes városi könyvtár – írtam 11 évvel ezelőtt....

Amikor felkérést kaptam, cikket írjak arról: vajon van-e létjogosultsága a liberális eszméknek és a szabadelvű gondolkodásnak kisebbségi helyzetben, jelesül a kárpátaljai magyarság körében, első gondolatom a következő volt. Vajon tudok-e olyan érveket találni, amelyek meggyőzően igazolják azt, ami számomra teljesen természetes. Kicsit úgy éreztem, mintha arról kellene írnom, vajon van-e kisebbségi helyzetben létjogosultsága a szabad lélegzésnek és a személyes boldogságnak. Akad-e egyetlen olvasó is, akit meg kellene győzni annak az eszmerendszernek a létjogosultságáról, amely az emberi szabadságot nyilvánítja a legfőbb értéknek és olyan társadalmi berendezkedést tart kívánatosnak, amelyben a lehető legtöbb ember számára a lehető legnagyobb szabadságjogok biztosíthatók? Akad bárki is, aki megkérdőjelezné azt a gondolatot, hogy mindenki számára lehetőséget kell biztosítani személyisége szabad fejlődéséhez, kibontakozásához és beteljesítéséhez, mégpedig azok között a legtágabb határok között, amelyek nem sértik a többi embernek ugyanehhez való jogát? Hát kérdés ez egyáltalán?

  Mire azonban idáig jutottam töprengésemben, arra is rájöttem, hogy nem szabad az álnaivat játszanom. Fölösleges úgy tennem, mintha nem tudnám, mi áll a probléma felvetése mögött. A kérdés felvetését nyilvánvalóan az teszi indokolttá, hogy az utóbbi időben a magyarországi (és általában a magyar) közgondolkodásban negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Pontosan tudható az is, ez hogyan és miért következett ez be. Én két főbb előzményét is látom.

  Az egyik az, hogy a magyar politikai baloldal részben vagy egészben a liberális eszmék mentén „fogalmazta meg magát”, értve ezen nem csupán a filozófiai és morális értelemben vett klasszikus liberalizmus szabadságeszményét, hanem (és főként) az alkotmányossággal és parlamentarizmussal biztosítható demokratikus liberalizmus iránti elkötelezettséget, illetve, még ezen is túlmenően (főként a szocialista párt részéről) a szociálliberalizmus felvállalását (utóbbi nézetrendszer hívei szerint a cél a jóléti állam és a gazdasági biztonság megteremtése; ennek érdekében a társadalom és a piacgazdaság szabad fejlődését korrigáló állami intervencióra – beavatkozásra – van szükség.) Az elméletben akár ideálisnak is mondható elképzelések azonban a gyakorlatban konkrét politikai lépésekben nyertek kifejezést. Ezek pedig hiába lehettek döntő többségükben helyes és szükséges lépések, könnyen sérthettek érdekeket, továbbá lehettek köztük elhibázottak, összekapcsolódhattak a valódi liberalizmussal köszönőviszonyban sem álló célokkal (pl. hatalmi törekvések, mind nagyobb befolyás és szavazótábor megszerzése), párosulhattak egyértelműen negatív jelenségekkel (pl. korrupció vagy annak akár csak gyanúja). Így aztán, hogy nagyon leegyszerűsítve fogalmazzak: a kívánatos liberális eszmék részben nemkívánatos politikai gyakorlattal is társultak. Ez önmagában azonban még nem járatta volna le magát a liberalizmust. A józan ítélőképesség különbséget tud tenni a lényegibb pozitív és a lényegtelenebb negatív vonatkozások között, illetve meg tudja különböztetni az elméletet és elvet a gyakorlattól. Magyarán: valamely gyönge teljesítményről, ballépésről vagy akár politika-közeli bűncselekményről meg tudja állapítani, hogy vajon az adott politika erő ideológiájából következik-e, vagy valami egészen másból.

Amikor egy-egy tanácskozás, gyűlés, szakmai találkozó vége felé Lugácsy Katika szólásra jelentkezett és azt rebegte, „Szeretném összefoglalni”, olyankor a szervezőket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, a szép barna szempár tulajdonosa nemcsak hogy összebeszél majd tücsköt és bogarat, hanem ezt olyan módon teszi, hogy ha a hallgatóságban esetleg kialakult volna valami elképzelés a tanácskozás tárgyát, célját, értelmét illetően, az pillanatok alatt elmosódik, összekuszálódik. Mint amikor a teleírt táblát sokadszor törlik ugyanazzal a nedves szivaccsal, és az értelmes sorok helyén szétmázolódott szürkésfehér krétacsíkok maradnak. Ettől kezdve történhetett bármi, emelkedhettek szólásra tiszta beszédű ragyogó elmék, az összejövetelt már értelmetlenné tette a követhetetlen logikájú se füle, se farka összefoglalás, az emlékezet semmi mást, csak az összemázolt táblát őrzi meg.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére