Ördög a részletekben

Előbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – “az utca” vagy “az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az “őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére