kárpátaljai magyarság: exodus

A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett... Nem tudom, hogy valóban exodus-e az, ami történik. Valószínűleg nem pontos ez a szó arra a jelenségre nézve, ami meghatározza (megpecsételi) a kárpátaljai magyarság sorsát. Az exodus rövid idő alatt lezajló teljes kivonulás, kimenekülés. Esetünkre egyik sem áll. A folyamat évtizedek óta zajlik. 10-15-20 éve én a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, diszfunkcionalitásáról. Még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús viszonyok kialakulása óta azonban én sem gondolom, hogy a folyamat irreverzibilis lenne. A közösség megszűnőben. Ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A szülőföld iránti ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren. | Három jegyzetben is foglalkoztam a témával; egybeszerkesztve itt:

A folyamat évtizedek óta zajlik, saját megfigyelésem szerint már az 1960-as-70-es években is voltak áttelepülő családok, számuk a 80-as években megugrott: az egyre siralmasabb gazdasági helyzet és az egyre merevebb szovjet ideológia egyaránt erre ösztökélt mind többeket (akkoriban még csak a családegyesítés adott lehetőséget a kitelepülésre, akinek nem voltak rokonai, az kiházasodott, illetve kiházasította gyerekét vagy akár özvegy anyját - s pár éven belül kispriccelt az egész család). Jól emlékszem, környezetemben nem egy fiatalnak gyakorlatilag életcéljává vált a kiházasodás. Számos konkrét esetet fel tudok idézni.

Aztán talán a peresztrojka kicsit lelassíthatta a folyamatot, több lett az emberekben a várakozó bizakodás - igaz, talán a bizonytalanság is. Viszont a rendszerváltás után újra tömegessé vált a kivándorlás: ennek sokkal kevesebb lett az adminisztratív akadálya, miközben a függetlenné vált Ukrajnában teljesen ellehetetlenült a helyzet (hiperinfláció, jegyrendszer, áruhiány, munkahelyek tömegének megszűnése stb.). Az 1990-es évek első felében ismerőseimnek és rokonaimnak a sokasága költözött ki Magyarországra, akadtak, akik Szlovákiába, Amerikába, Izraelbe távoztak.

Aztán a hullám kissé elcsitult, de tény, hogy a kárpátaljai magyar nemzetiségi közösségből évente kb. 800-1000 fő távozik véglegesen más országba. Az az ütem évszázadnyi időt tenne szükségessé a magyarság elfogyásához, így ez nem nevezhető exodusnak.

Viszont igaz, hogy az ukrán-orosz fegyveres konfliktus kitörése és a háborús viszonyok kialakulása, a kötelező katonai szolgálat újbóli bevezetése és a soron kívüli behívások többszöri ismétlődése rendkívüli módon felgyorsította a folyamatot. Becslések szerint 2013 óta akár 40 ezer kárpátaljai magyar is elhagyhatta szülőföldjét - de hivatalosan az áttelepültek száma ennek csak töredéke, a többségük valamilyen köztes státusban élve van távol Ukrajnától. A családjaikat hátrahagyó hadköteles férfiak egy része bizonyára hazaköltözne a katonai konfliktus elmúltával - de ennél is többen lesznek, akik egy idő után meggyökereznek új közegükben és inkább a családjuk fogja követni őket a biztosabb megélhetésbe, jobb életkörülményekbe.

De ez sem exodus, hiszen még mindig százezres az itthon maradtak száma és ha kicsit is javulnak a körülmények, akkor a kivándorlási tempó is visszaáll az évi cirka ezer vagy inkább kevesebb főre - ami azt jelenti, hogy Kárpátalján még évtizedek múltán is jelentős számban élnek majd magyarok, ám annyi bizonyos, hogy közösségként működni egyre kevésbé fognak, lévén ez most is jószerével csak bizonyos "erőltetés" és "érdekeltté tétel" közepette történik.

Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak

Mindezekről most Bárdi Nándor történész, kisebbségkutató egy előadása okán írtam, miután összefoglaló jelent meg a szeged.ma híroldalon. Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa sötét képet festett a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, lásd: Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság.

Kiragadok két passzust az újságírói összefoglalóból – saját kiemeléseimmel:

A karrierjét Szegeden kezdő történész szerint óriási exodus zajlik ma Délvidéken és Kárpátalján, magyar fiatalok tömegei jönnek az anyaországba, vagy Nyugat-Európába friss útlevelükkel. Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Bárdi Nándornak több munkáját ismerem, régebben többször is találkoztunk, együtt vettünk részt rendezvényeken, és volt úgy, hogy az ő meghívására tartottam előadást a beregszászi főiskolán (ez volt utolsó nyilvános szereplésem Kárpátalján). Ahogy közönség előtti megszólalásainkban, úgy személyes beszélgetéseinkben is érintettük azokat a kényes témákat, amelyekről sokan szeméremből, mások tapintatból, megint mások politikai érdekektől vezérelve általában mélyen hallgatnak. Ilyen téma a kárpátaljai magyarság elmélyülő válsága, amelynek jeleire – túlzás nélkül mondhatom: – már évtizedekkel ezelőtt felhívtuk a figyelmet írásainkban, előadásainkban.

Engem inkább a személyes tapasztalatok vezettek arra, hogy kilátástalannak ítéljem közösségünk helyzetét és a számszerű adatok tényszerűsége mellett intellektuális és morális leépülésről beszéljek, meg is róttak azért, hogy “személyes érzületek” mondatnak velem súlyos ítéletet. Viszont Bárdi Nándor felkészült történész, és tudom, hogy állításai mögött alapos kutatások és hiteles statisztikai adatsorok állnak, így a következtetései, ha sarkítottaknak tűnnek is: helytállóak.

A kényes kérdésekben való egyetértésünknek egyik apró epizódja: egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy egy hosszú, két részes interjújához tőlem kölcsönzött címet (előzőleg engedélyemet kérve). 1998-99-es írásom címét vette át pici módosítással (A mumus és a kék madár). Publicisztikámban én sem festettem valami fényes perspektívát:

… tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.

– írtam tehát kicsivel az ezredforduló előtt.

Mellékes érdekesség: Nándi interjújának a főcímét azóta a Transzindex megváltoztatta, de az első részbe tördelt kis utalást meghagyták:

Az interjú főcíme
utalás Balla D. Károly azonos című esszéjére, amely Magyarország euroatlanti integrációjának a kárpátaljai magyarságra vonatkozó következményeit taglalja. Megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Magyar Napló, Bp., 2000, 39-58. p.

Ezzel szemben az eredeti főcím alatt a két rész egyben is olvasható a Kisebbségkutató honlapján.

Hogy a Transzindex vajon mi okból vette le a mumusokat és a kék madarat, azt nem tudom, de ennél talán érdekesebb, hogy nem 98-ban voltam először ennyire borúlátó. Éppen 20 éve, 1996-ban fogalmaztam meg először tételesen, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa miért kilátástalan. Erre tíz évvel később így emlékeztem (nyomtatásban is megjelent) naplómban:

Éppen tíz esztendeje annak, hogy először vetődtem el Nyugat-Európába. A Hollandiában működő Mikes Kör 1996-os Tanulmányi Napjain vehettem részt és tarthattam előadást. Végigbeszéltem bő másfél órát, egy korábbi cikkem alapvetéséből kiindulva ott és akkor fejtettem ki először teljes részletességében, miért gondolom, hogy a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik. A mennyiségi és minőségi romlás együttes hatását tovább súlyosbítja, hogy politikai elitje nem képes normális partneri viszony kialakítására sem Ukrajnával, sem Magyarországgal, de még azokkal sem, akiket képviselnie kellene. A politikai szervezetekbe tagozódó értelmiségünk nem áll ellen a külső erők diktálta tendenciáknak, ellenkezőleg: ellesi a rossz példát, kicsinyes önérdekét a közösség érdeke fölé helyezi, érdekcsoportokra szakad, külső politikai erővonalak mentén rendeződik és ezzel megosztja a magyarságot.

A helyzet azóta csak rosszabbodott, a belső megosztottság például oda vezetett, hogy a százötvenezres népcsoport ma országos szinten nem tudja megjeleníteni az érdekeit, nincs képviselője az ukrán parlamentben. Vezetőinek tekintélye éppenséggel kérdéses a magyarországi partnerek szemében is, idehaza pedig – az elkötelezett hívek szűkebb-tágabb táborán kívül –tevékenységük inkább elidegenítő hatású, sokakat elriaszt a „magyar ügy”-től.

Akkori előadásommal azt a sokakban élő tévhitet igyekeztem szétoszlatni, miszerint Kárpátalja magyarsága a rendszerváltás után újjászületett és minden tekintetben gyors fejlődésnek indult. Igaz, nem hallgattam el, hogy a látványos sikerek hosszas felsorolásával és egyes kedvező fejlemények hangsúlyozásával az ellenkező következtetések levonása sem lenne lehetetlen, ám én úgy gondoltam – gondolom azóta is – hogy a sikerek és eredmények a felszíni jelenségek szintjéhez tartoznak, míg a felvetett problémák és a negatív tendenciák a mélyben rejlő lényeget reprezentálják. Hosszabb távon pedig sajnos az utóbbiak a mérvadóak.

A közönség ott és akkor talán kicsit megdöbbent, de értékelték kritikus hozzáállásomat és őszinteségemet. Egyedül egy hollandiai magyar lelkész fogalmazta meg állításaimmal szemben kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor éppen javában virágzott a magyar élet; ő csak tudta, kétszer is hozott ide egyházi segélyszállítmányt.

A válságról festett képem egyébként máskor is cáfolásra ingerelte a helyzetet belülről nem ismerőket.  Példa erre a 2000-es esztendőt összefoglaló naplómból:

1998-ban nagyszabású, negyedévenként megújuló és jelentős időszaki díjakkal kecsegtető, komoly végdíjazású esszépályázatot hirdetett a Magyar Napló. Én egy korábbi tanulmányom és a hollandiai előadásom gondolatkörét egyesítve, néhány időközben írt kisebb cikkem problémafelvetését is felhasználva megírtam életem eddigi leghosszabb (és legsikeresebb) tanulmányát Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében címmel. El is nyertem vele az első forduló egyik nagydíját. Közel féléves késéssel aztán kicsit rövidítve meg is jelent a lapban. Az írást később átvette az Erdélyi Magyarság, és sorozatban leközölte az újvidéki Magyar Szó is. Azaz: mind az anyaországban, mind a kisebbségi régiókban publikálásra (és díjazásra) érdemesnek találták azt az írásomat, amelynek fő témája: a kárpátaljai magyarság válsága. Ehhez képest lepett meg leginkább, ami a minap történt.

Előzménye, hogy a Svédországban működő Erdélyi Könyv Egylet reprezentatív interjúkötetébe „interjút” kértek tőlem – és én adtam (leírva kaptam meg a kérdéseket, ezekre írtam meg – nagyjából összefüggő – válaszomat), s ebben elismétlem, újrafogalmazom, továbbgondolom a korábbi esszéimben szereplő téziseket. A kötet összeállítója (Veress Zoltán) igen meg volt elégedve az anyagommal, olyannyira, hogy meghívott a könyv budapesti bemutatójára, azzal, hogy tartsak 15 perces korreferátumot. Ott ültünk a Semmelweis utcai Magyarok Házában egy irdatlanul magas színpadon hatan. Medvigy Endre mint házigazda, Veress Zoltán mint kiadó-szerkesztő, továbbá négy régió képviselői. Az előzetes megállapodásunk az volt, hogy – könyvbemutató lévén – röviden összefoglaljuk a könyvbe adott interjúnk fontosabb gondolatait. Én ehhez tartottam magam, és a rám jutó 15 percben elmondtam, miért gondolom nagyjából kilátástalannak a kárpátaljai magyarság léthelyzetét. Utánam következett a Felvidék képviseletében Dobos László. Alig hittem a fülemnek: felszólalása nagyobbik felében velem foglalkozott – elmondta, hogy Kárpátalján milyen jó nekünk. Ő csak tudja, volt az elmúlt tíz évben vagy négyszer, diplomata-útlevéllel, hivatalos vendégként, az MVSZ társelnökeként, nagyszabású tanácskozások résztvevőjeként, olyan alkalmakkor, amikor egyetlen privát lépést sem tett Kárpátalján: azt látta, amit megmutattak neki. Most meg jön a protokoll-blablákkal! Megállt az eszem! No, nem annyira, hogy ne írjak egy cetlit Veress Zoltánnak: vajon illő-e nekem erre két további percben reagálnom? Bólintott. Dobos közben folytatta: elkezdett az irodalmunkról beszélni (én erről egy árva szót nem ejtettem: demográfiáról, az etnikai határok elmosódásáról, a gazdasági krízis nemzetiségi következményeiről, illúzióvesztéseinkről, magyarságuk morális helyzetéről stb. beszéltem. Ő meg jön azzal, hogy mekkora csoda történt: a kárpátaljai magyar irodalom „kiásta magát a földből”! Ezen elmosolyodtam: no hiszen! Meg is látszik rajta: olyan, mint egy takaros zombi!). Aztán lassan áttért általános dolgokra, de nem mondott az ég egy világon semmit, csak egymáshoz rakta a mondatpaneleket (Trianon átka, egységesülő Európa, össznemzeti összefogás – blabla, blabla). Én a kapott két percemben persze megköszöntem, hogy megosztotta velünk óriási történelmi tapasztalatát, de amit én itt elmondtam, azt azért mondtam el, hogy eloszlassam a rólunk kialakult illúziókat, mert sehová sem vezet, ha megkerüljük a problémákat. Dobos szenvtelen pókerarcot vágott.

És ez még mind semmi!

Mert miután mindenki elmondta a maga régiójáról a mondandóját (Dobos félrecsúszott felszólalása okán a Felvidékről szó sem esett!), azután Medvigy Endre az összefoglalójában újra visszatért rám és Kárpátaljára, és valami olyasmit mondott, hogy Dobosnak azért van igaza, mert Kárpátalján a magyarság értékei Kovács Vilmos és követői munkásságában ragadhatók meg. Beszélt K. V. regényéről és őstörténeti kutatásairól, és név szerint megemlített néhány követőt: Füzesit, Vári Fábiánt és Zselickit.

Aha, gondoltam magamban: most már tudom, miért nem lehet válságban a kárpátaljai magyarság! Azért, mert a 23 esztendeje halott Kovács Vilmos 35 évvel ezelőtt megírta a Holnap is élünket, no meg azért, mert Zselicki minden szökőévben ír egy harmatgyönge verset.

Most már legalább tudom.

(Kovács Vilmos regényét és életművét, magatartását magam is igen nagyra becsülöm – hiszen ennek okán nemegyszer apámmal is szembefordultam; sőt, első regényemet, a Szembesülést is lényegében a Kovács Vilmos-i morális örökség súlya alatt írtam, mint ahogy VFL költészetét is szeretem és magasra értékelem – de hogy jött ez ide?)

Én akkor a kárpátaljai magyarság teljes felszámolódásáról még nem beszéltem, csak kilátástalan helyzetéről, elmélyülő válságáról, mint életképes, működő közösségnek a felmorzsolódásáról. De talán még bíztam valami csodás fordulatban. Az ukrajnai háborús helyzet kialakulása óta azonban (lásd: Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság) én sem gondolom, hogy a folyamat visszafordítható lenne. A kárpátaljai magyarságnak mint olyannak befellegzett; ettől persze magyarok még hosszú évtizedek múlva is élni fognak Kárpátalján. A ragaszkodás már alig létezik, de a tehetetlenségi nyomaték még erős: minden erre ösztönző körülmény ellenére sem akar/tud mindenki száraz lábbal átkelni a Vörös-tengeren.

---

Fenti kis írásomat közzétettem itt: Befellegzett a kárpátaljai magyarságnak - és szokás szerint megosztottam a Facebookon. Egy hozzászóló itt vetett fel néhány dolgot. Az etnikai határok elmosódásának okát (amiről írok) az elukránosodásban vélte felfedezni, a magyarság szempontjából pedig az áttelepülést ezzel szemben a kisebbik rossznak gondolta. Ezt válaszoltam:

1. Nem, az etnikai határok nem az asszimiláció miatt mosódnak el, a nyelvváltás vagy pláne nemzetiségváltás továbbra sem jellemző a kárpátaljai magyarokra (bár természetesen előfordul, pl. vegyes házasságok esetén), vagyis az elukránosodás korábban sem, és most sem tartozik az égető problémák közé. A települések lakosságának a nemzetiségi arányai változnak erőteljesen (pl. az elköltőző magyarok helyére nem magyarok érkeznek, a fejlődő városok lélekszáma nem magyarokkal gyarapszik). A korábban magyar többségű települések előbb vegyes összetételűvé válnak, majd a magyarok kisebbségbe kerülnek - ez jellemzően az etnikai határokon megy végbe, de ez történt pl. Beregszászban is. Ezzel a tömbmagyarság egyre inkább szórványosodik, a szórványok pedig szűkülnek, idővel felszámolódnak. 

A magyarság etnikai tömbjei és szórványai 1989-ben

2. A hosszútávú nemzetstratégia az lenne (lehetne), hogy a magyarság térvesztése a Kárpát-medencében ne következzen be, illetve minél lassabban történjen. A határon kívüli magyar közösségek a magyarországi magyarság számára háttérül, tartalékul szolgálhatnak sok szempontból, pl. egyfajta genetikai rezervoárként működnek. Az összmagyar érdek az lenne, hogy ezek a közösségek megtartsák reprodukciós készségüket, amit a politikusuk "szülőföldjükön boldoguljanak" eufemizmussal fejeznek ki. Tehát sem az itt maradóknak, sem Magyarországnak nem jó a tömeges áttelepülés (amit Bárdi exodusnak nevez), előbbiek érdekérvényesítő ereje ezzel minden téren (politika, oktatás, kultúra) erősen csökken, reprodukciós potenciálja pedig megszűnhet (nagy számban távozó fiatalok), az utóbbi (a Mo-i magyarság) pedig a rezervoár gyors kiürülésével ugyan időlegesen feltöltődhet, de ezzel a háttere, tartaléka felszámolódhat.

---

kárpátaljai seo szakértő

---

kinyomtatom!

oldal tetejére