Réz Pál halálára - az utolsó magyar klasszikus folyóiratszerkesztő

Alighanem ő volt az utolsó klasszikus értelemben vett folyóiratszerkesztő a magyar irodalomban... Nem tudom felidézni, hol és mikor találkoztunk először. Bizonyos, hogy még a Holmi előtt volt. Már lezajlottak a lapalapítással kapcsolatos teendők, de az első szám még jó ideig nem jelent meg. Az én várakozásomat növelte, hogy éppen én is lapot alapítottam, a Hatodik Sípot, és ennek első száma már kijött a nyomdából, amikor 1989 őszén a Vígszínház előterében összefutottunk. Rá is kérdeztem, megjelent-e már a Holmi, sajnos még nem, mondta, én meg kivágtam, hogy viszont a Hatodik Síp első száma már elkészült.

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál szobájából. Nem vagyok a képeslap-szépségű panorámákra túlságosan fogékony, ezt a látképet is csak azért jegyeztem meg, mert éppen onnan nézhettem-láthattam, abból a lakásból, ahonnan mindennek egy kicsit más volt a perspektívája. A Jászai Mari tér felől, a Pozsonyi út felől nézve az emeletek magasából a híd is kicsit más arcát mutatta, mint amit a leggyakrabban látunk akár élőben, akár megörökítve. De a sajátos optikánál persze sokkal fontosabb volt a szemlélet, a látásmód, ami ugyan nem a hídra, de ugyancsak ebből a szobából vetült rá a világra, és abban az irodalomra. Ennek pedig nem a földrajzi hely volt a meghatározója.

Nem tudom felidézni, hol és mikor találkoztam először Réz Pállal. Annyi azonban bizonyos, hogy még a Holmi előtt volt. Erre azért emlékszem élesen, mert irodalmi berkekben tudni lehetett, hogy már lezajlottak a lapalapítással kapcsolatos teendők, de az első szám még jó ideig nem jelent meg. Az én várakozásomat növelte, hogy történetesen éppen én is lapot alapítottam, a Hatodik Sípot, és ennek első száma már kijött a nyomdából, amikor 1989 őszén a Vígszínház előterében összefutottunk Réz Pállal. Nyomban rá is kérdeztem, megjelent-e már a Holmi, sajnos még nem, mondta, én meg kivágtam, hogy viszont a Hatodik Síp első száma már elkészült. Igen szerény kis folyóiratocska volt, jelentőséggel inkább a puszta megjelenés bírt, nem a tartalom. Váltottunk még pár szót az előadásról, hogy éppen mit láttunk, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy neki jobban tetszett, mint nekünk.

Ritkán, évente egy-két alkalommal futottunk össze rendezvényeken, véletlenszerűen. Tervezett találkozásaink akkor vették kezdetüket, amikor évekkel később szerzői lettünk a Holminak. Főleg Éva: az ő novelláinak jó néhánya éppen ott jelent meg elsőként (Réz: „Fenntartjuk magunknak az első elutasítás jogát”). Pali bátyánk nagyon kedvelte Évát és az írásait, elfogult szeretettel viszonyult műhöz és szerzőjéhez. De ez nem akadályozta meg abban, hogy áspiskígyónak nevezze (persze viccesen), ha hosszabb ideig nem küldött írást.

Előfordult, hogy olyan időpontra hívott minket, amikor egyedül volt, ilyenkor alaposan kikérdezett mindkettőnket itthoni életünkről. Aztán következtek az irodalmi anekdoták, meg írókról és művekről mondott rövid summázatai: mintha egy-egy esszének lettek volna a pár mondatos kivonatai. Csüggtünk a szaván. Feltöltődve, megigazulva jöttünk el mindannyiszor. A liftig kísért minket, szinte úgy bocsátott el, mint gyermekeit.

Máskor szerkesztőségi összejövetelekkel kötötte össze látogatásunkat. Gyertek ekkor és ekkor, mondta a telefonba, amikor tisztelgő bejelentkezésemet tettem, úgy is itt lesznek a fiúk.

Az egyik ilyen alkalomról 2006-ban így számoltam be naplómban:

Délutánra a Holmiba vagyunk bejelentkezve, Réz Pálhoz, talán az utolsó régi vágású, igazi redaktorhoz. Épp szerkesztőségi ülést tartanak. Závada Pali már elmenőben, Szalai Júlia, Voszka Éva még marad, Fodor Géza pedig úgy ágyazódik be a fotelba, mintha össze lenne nőve vele. Belehallgatunk a műhelytitkokba, aztán kellemes sztorizások, Pali bátyánk persze sziporkázik. Minket is kikérdeznek itthoni dolgainkról. Érdekli őket, hogy is koptunk mi ki a kárpátaljai irodalomból. Alig hiszik, hogy otthon egyáltalán nem publikálunk, hogy könyveinkről nem adnak hírt lapok, gyakorlatilag nem vesznek rólunk tudomást. Persze gyorsan hozzátesszük, ez nekünk így tökéletesen megfelel, voltaképp mi akartuk, hogy így legyen, én voltam az, aki felismertem, hogy sem én nem felelek meg az itteni irodalomnak, sem az nem felel meg nekem, kivonultam hát abból, amiből kivonulásom után ki is közösítettek – Éva pedig soha nem is csatlakozott a hadhoz, mindig is kívülállóként figyelte azt, amiben én évtizedekre alámerültem. De hát irodalmi szalonotok is volt nektek, kapom az emlékeztetést, s talán a kelleténél is hosszabban mesélem el, milyen támadások miatt hagytam fel ezzel az utolsó szervezési kísérletemmel. Megjön Radnóti Sándor, a hölgyek lassan távoznak, újra szerkesztőségi ügyek kerülnek sorra.

Indulásunk előtt kinézek a Margit-hídra nyíló nagy ablakon a sziporkázó Dunára. Jó itt Pesten, sóhajtok fel magamban, ennyi barát és kedves szakmabéli ismerős között. De ennél is jobb lesz holnaptól visszabújni magányomba az Ung-parti manzárdon.

Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál lakásából. Jó tudni, hogy több mint két évtizeden át megadatott számunkra ez a perspektíva, és hogy a hazaérkezés örömében mindig fontos lehetett az, honnan tértünk otthonunkba – és persze, hogy mit hozhattunk magunkkal.

Ha behunyom a szemem, látom a hidat, látom alatta a csillogó vizet. Látom Réz Pált a fotelben botjával. És nyitott szemmel is látjuk szellemét visszavonhatatlanul felmagasodni – örök igazodásunkra.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére