Istenhit? Ateizmus? Transzcendencia

Egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni ostobaság lenne. A magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás.

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a „mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére