Oresztész és a kávézacc

Az előbb elrepült egy mókus az ablak előtt, mondta bele a kávéscsészéjébe Éva egy borús reggelen, amikor még nem lehetett tudni, milyen ábrát rajzolnak a tektonikus vonalak a ház alá, mint ahogy azt sem, előkeveredik-e valaha a káoszból az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló elveszett festmény. Oresztész kinézett az ablakon, s anélkül, hogy mérlegelte volna, foroghat-e visszafelé a pincében a vízóra attól, hogy egyeninges cserkészek sorakoznak a folyóparton, kételyének adott hangot a mókus röptét illetően.

Éva nem akart vitatkozni, látta, amit látott és tudta, amit tudott, de nem gondolta, hogy a látványt és a tudást feltétlenül ütköztetnie kellene egy olyan reggelen, amikor még nem dőlt el, foroghat-e visszafelé a vízóra a pincében attól, hogy a káoszba beleveszett az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló festmény, mint ahogy az sem, kirajzolják-e a ház alatt szerveződő tektonikus vonalak a folyóparton sorakozó egyeninges cserkészek rejtett szándékát. Oresztész sem firtatta tovább, vajon elrepülhetett-e a padlásszoba ablaka előtt az imént egy mókus, nem látta, amit nem látott és nem tudta, amit nem tudott: hogy a visszafelé folyó víz mindig az egyéntől a tömegig, a káosztól az elveszett festményig és a cserkészcsapat rejtett szándékától a repülő mókusig húzza a tektonikus vonalakat a csésze alján maradt kávézaccban.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére