A brutalitás poézise

Abban zseniális a Született gyilkosok, hogy képes felülírni szépérzékünket és két órára felfüggeszti bennünk a jó ízlést csakúgy, mint a morális tiltakozást – épp ezzel juttatva bennünket megrázó művészi és erkölcsi élményhez. Amelyet nem is könnyű megélni.

Született gyilkosok - Natural Born Killers

Ha valaki nem vonzódik különösen a véres filmekhez, akkor elsőre nehéz eldöntenie, hogy zseniális műalkotást lát-e vagy inkább csak gusztustalan és felháborító baromságot. De ha elég nyitott az ember az ízlésétől idegen munkákra, másodjára talán megengedi a maga módján zseniális minősítést, hiszen el kell ismernie, hogy ez szinte már nem is film, hanem totális élményre hajtó mozi, amelyben látvány, hang, cselekmény, jellemek, szövegek és zenék, vágások és effektusok kompakt egységbe fogottan, érzékeinkre és elménkre egyszerre hatva bámulatos erővel teremtik meg a brutalitás poézisét.

Merthogy valami ilyesmiről van itt szó. Persze könnyű felháborodni a sok véren, kegyetlenségen, könnyű gyomorforgatónak, ízléstelennek minősíteni a jelenetek többségét, sőt, azt kimondani sem látszik túlzásnak, hogy az erőszak ilyenfajta megdicsőítése erkölcstelen cselekedet, és mivel alapvetően ellentmond a humanitás eszményének, ezért elutasítandó.

A zsigeri reakciók után harmadjára – más megközelítésben – azonban azt sem nehéz belátni, hogy a film mint művészi produktum messze túlmutat a gyilkosságok hétköznapi értelmén (vagy értelmetlenségén), s azzal, hogy filozófiát teremt az ölés számára, meg is másítja azt, univerzálisabb jelentéssel ruházza fel, s ennek révén az emberi természet és a társadalom olyan rétegeibe hatol, amelyek feltárása lehet ugyan kényelmetlen számunkra, ám a megrázó szembesítés mégis felemelő – még ha kínos módon is.

Páratlanul erős hatását Oliver Stone 1994-es filmje (amelyben Quentin Tarantino forgatókönyvét alaposan átértelmezte) leginkább markáns stílusával éri el. Ha valamiben, a modern filmes eszközök használatában valóban zseniális a Született gyilkosok. Groteszk szappanopera-jelenettől rajzfilm- és reklám-betéteken, fekete-fehér bevágásokon, videó minőségű kockákon és a sötétben látó kamera színvilágán át szikár dokumentumfilmes eszközökig terjed a skála, miközben a film a filmben, tv a filmben és film a tévében játéklehetőségei sem maradnak ki, hogy eközben a média hiénatermészete is lelepleződjön.

Jó ízlésünkön túl  igazságérzetünket is sértheti az, hogy a rossz ezúttal nem nyeri el méltó büntetését. A maga mögött félszáz hullát hagyó házaspár ugyan börtönbe kerül, de miközben a férfival interjút készít a szenzációt hajhászó, ugyancsak beteges hajlamú „médiageci”, aközben börtönlázadás tör ki, hőseink szökését élőben közvetíti a híradó. Az időközben ugyancsak gyilkossá vált riportert is kamera előtt végzik ki egy elhagyott helyen – hogy aztán a film záró képsoraiban családi idill közepette, gyermekeik társaságában lássuk viszont az éppen valahonnan valahová szabadon utazó, egymásba még mindig szerelmes két tömeggyilkost.

Ám ez mégis több lapos gengszterromantikánál és a rossz felmentésénél. Magunkkal is viaskodva fogadjuk el ezt a torz happy endet, azon tűnődve, miért is tesszük.

Értelmezésemben éppen az ábrázolásmódok merész és meghökkentő (de végig egységet alkotó) variálása teszi lehetővé, hogy ne csak elfogadjuk a szinte mindenben megmutatkozó végletes túlzásokat (értve ezen a jellemek szélsőségességét és a végkifejlet képtelenségét is), hanem azzal is tisztába jöjjünk, hogy ez a film elejétől a végéig filmnek tartja magát, ezért és ezzel képes a véres valóság fölé helyezni a még véresebb fikciót, a kegyetlen életet így emeli az igazságtétel elmaradása okán még kegyetlenebbé tett mesévé.

Innen nézve a brutalitás megdicsőülése már egyáltalán nem elfogadhatatlan. S ha valamiben, akkor éppen abban zseniális a Született gyilkosok, hogy képes felülírni szépérzékünket és két órára felfüggeszti bennünk a jó ízlést csakúgy, mint a morális tiltakozást – épp ezzel juttatva bennünket megrázó művészi és erkölcsi élményhez.

---

Született gyilkosok, amerikai akciófilm, 1994. Rendezte: Oliver Stone; írta: Quentin Tarantino; forgatókönyv: David Veloz, Richard Rutowski, Oliver Stone; zeneszerző: Leonard Cohen, Brent Lewis, Trent Reznor; operatőr: Robert Richardson. Szereplő: Juliette Lewis (Mallory Wilson Knox), Woody Harrelson (Mickey Knox), Robert Downey Jr. (Wayne), Tommy Lee Jones (Dwight McClusky).

több film

---

kinyomtatom!

oldal tetejére