parányok tánca ez, a kis rettenőké
akik belakják a szűkös üregeket
megtelepszenek a téglák közötti résben
elszaporodnak a gerendák eresztékeiben
ott vannak mindenütt, ahol hiány támad
befészkelnek a beton buborékaiba
a fémek kristályai közé
elektronhéjak alá
mozdulataik adják ezt az állandó neszt
csak akkor hallod, ha nem figyelsz oda
ha valami egészen mást csinálsz
mert amint fülelni kezdesz
elhallgatnak a kis rettenők
abbahagyják a táncot, behúzódnak odújukba
és végtelen türelemmel várják
hogy ne figyelj rájuk
hogy ne akard meghallani őket –
és akkor újra előmerészkednek
előbb csak óvatosan tesznek
néhány mozdulatot
majd egyre jobban belemelegednek
mígnem féktelenül ropni kezdik
parányi táncukat

nyomukban fenségesen sistereg az éter  

Ők jártak itt előtted.
A fűben taposott seb,
törött ágak a fán.

Feküdték a partot,
úszták a vizet,
nyomukat őrzi homok, hullám,
testük bűzét hordja a szél.

Elébük nem kerülhetsz.
Utol sem érheted őket.

Utánuk járva egyetlen szerencséd,
hogy soha
nem kell szembetalálkoznod velük.

Úgy tesz, mintha lélegezne.
Pedig tüdeje kő, súlyos érc.
Eljátssza a szívdobogást.
Pedig kamrái tömör vasból.
Gondolatokat szimulál,
holott mélyhűtött jég az agya.
Csak érzést nem tud csalni
semmilyen tündökléssel,
miközben foszlányaira hullik
körülötte a világ.

Lapszám: 2011.12