Tsúszó Sándor és a pirézek

A dolog annyira kézenfekvő, mint egy
bepólyázott csecsemő. Nem is értem, eleddig miként s mi módon kerülhette
el becses figyelmemet. Mint szitával az esővíz, szinte annyira
felfoghatatlan, hogy korábban miért nem hoztam nagyszerű összefüggésbe
Tsúszó Sándor páratlan alakját és a pregnáns piréz mivoltot.
Holott a
legendás literátor és bohém gondolkodó, akit ma már joggal tekintünk a
magyar irodalom grandiózus megújítójának és hagyományteremtő fároszának,
a piréz identitást vallotta sajátjának. Ami természetes is, tekintve,
hogy alkotói és emberi magatartásában nem csupán domináltak, hanem
éppenséggel szolmizáltak is a piréziánus vonások.
Mindezt a Tsúszó-életművel való megismerkedésem után 22 évvel, pirézzé válásom ötödik esztendejében kellett megtudnom a Legyél helyettem én
c. Tsúszó-breviárium első kötetéből, amelynek anyagát a jeles költő és
tsuszológus Hizsnyai Zoltán, a gyűjtemény összeállítója és gondozója, a
Tsúszó Sándor Kutatási és Dokumentációs Központ megbízott
elnök-főigazgatója volt szíves rendelkezésemre bocsátani (úgy is, mint
társszerzőnek), jelezve, hogy felhasználási jogosultságaim mindaddig
korlátozottak, amíg a könyv hivatalos napvilágra kerülését meg nem
erősíti a NASA és a Nagy Hadronütköztető (mint illetékes szervek).
Ugyanis az értékes, hiánypótló kötet jelenleg a hiány és a pótlás
határmezsgyéjén leledzik, akár egy elektron két energiaszint között;
voltaképp megjelent, de a megvásárolhatósága, úgy tűnik, kicsit tsúszik,
ami, tekintve a könyv irodalomtörténeti szempontból helyenként sikamlós tartalmát, igazán nem meglepő.
Nos, a Hizsnyai jegyezte Előszósz,
mint köztudott tényt, említi a következőket: „bárhol járt, bárhol élt
Tsúszó, mindig szeretett pirézeivel vette körül magát, és választott
nációjának »Rühellj valóssá, utálj világra, / testáld rám sötét
félelmeidet…« kezdetű himnuszát is ő szerezte.”
E
sorok olvastán heurékázva csaptam megvilágosodott homlokomra, hát
persze, ugyan mi más is lehetett volna kedves költőm, oly sokszor
idézett gondolkodóm, mi más, mint vérbéli piréz. Fel kellett volna ezt
fedeznem már akkor, amikor 1990-ben ungvári tartózkodásának
dokumentumait és hagyatékát felkutattam: rá kellett volna jönnöm, hogy a
fiókja mélyén tartott pecsétnyomó rézgyűrűje nem véletlenül formáz π betűt (ez volt a rézpi), vagy legkésőbb akkor, amikor Utazások innen és túl című pompás könyvéről recenziót
írtam. Miért is nem jöttem rá az alig rejtett utalásra, amikor a könyv
hőse, az örökké úton lévő Dékár, ez a frenetikus és fonetikus
Descartes egyik utolsó utazása előtt így intonálja A rézangylát, sej! című dalocskát:
Messze földre sose indulj lábon, gyalog -
repítsenek vasárnapi rézangyalok.
Megjegyzem, hogy egyes kutatók a fenti
sorokból nem Tsúszó piréz mivoltára következtettek, hanem arra, hogy
mégis igaz lehet a legenda: a Mestert 1954-ben ufók rabolták el, s a
dalocska ezt az eseményt igyekszik az angyalokkal történő önkéntes
utazássá szépíteni. (A legendát Hizsnyai már korábban meggyőzően cáfolta.)
Napvilágra kerültek olyan vélekedések is, hogy a dalocska egy olyan
időutazás metaforája, amelynek során a médium az örökös vasárnap
időzónájába csöppen, miközben maga energianyalábbá változik. Ezt az
említett útiesszékönyvben szereplő másik versike is alátámaszthatja:
‘Giává
Elindultam enerváltan
s egykettőre ener’ váltam.
Ám az elemzők nyilvánvalóan tévednek, a
két idézet semmi egyebet nem bizonyít, csupán azt, hogy Tsúszó bőséges
energiát merített a piréz mitológiában való alámerüléséből.
Ezek a körülmények a most megjelenő
breviárium révén tovább tisztázódhatnak, s hozzájárulhatnak ahhoz, hogy
az utóbbi években kissé hátrább szorult Tsúszó-kultusz újra kultúránk
determinánsává váljon, s a Mester örökre visszatérjen a piréz rajongók
által számára emelt virtuális piedesztálra.
Balla D. Károly
.

Tsúszó Sándorról kevés hiteles ábrázolás maradt fenn. A fenti másolatra Kállay Labord bukkant rá egy madagaszkári könyvtárban a japán író, Sakyo Komatsu A bika feje
c. könyvének a lapjai között. A képen nagy bizonyossággal Tsúszó Sándor
és Cecil M. Jeopardy bengáli költő és filozófus látható. A felvétel,
mint a hátoldalára rótt sorok bizonyítják, voltaképp egy kontaktmásolat
arról az üvegnegatívról, amit a keleti pályaudvar kávéházának pincéjében
talált meg egy Pinkhammer Rudolf nevű sváb műbútorasztalos és
tájképfestő. A negatívval a borospince törött ablakának egyik rését
tömte be valamelyik pincér, az egerek távol tartása végett. (A kép forrása.)
Életrajzi vázlat a kutatások kezdeti szakaszából:
Tsúszó Sándor (1907–1941?)
1907-ben születik Ederden. Apja Tsúszó Kázmér földműves, anyja
született Dönczy Apollónia, elszegényedett kisnemesi család sarja.
1914-ben megkezdi elemi iskoláit szülőfalujában, 1918-ban Nyitrán
folytatja tanulmányait. 1925-ben Csontkovász címmel megjelenik első
verse a TSÚ-SZÓ (Tardosújfalusi Szó)-ban, saját kézírásos lapjának első
számában. 1929-ben megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói
korszakának múzsájával, Eleöd Emesével, és Ungvárra költözik. 1930-ban
házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét, és
Pozsonyba költözik, ahol lapterjesztői állást vállal. 1937
elhallgatásának (?) s egyben első romániai utazásának időpontja.
1940-ben sízés közben jobb karján nyílt törést szenved. 1941. július
9-én a pozsonyi Mihálykapu utcában, a Madách Könyvkiadó volt székháza
előtt halálra gázolja egy sebesen haladó automobil.
életmód - télikert honlap | pr-cikkek | weboldal blog
Lapszám:
2012.01