Balla D. Károly webmagazinja

A férfi, aki ott sem volt

Az operabéli borbély mindenütt ott van (Figaro itt, Figaro ott), a filmbéli viszont ott sem volt. Hogy pontosan hol volt, hol nem volt, azt még a népmesei frazeológia kedvéért sem árulhatom el, mert poéngyilkosság lenne, lelőném a Coen fivérek (ír, rendez, produkál) végső nagy csavarintását, amely annak ellenére okoz meglepetést, hogy a gyakorlott kriminéző eleve számít valami ilyesmire. Amivel itt a fordulat mégis túlmutat a „nahát!” meglepettségén, az abból fakad, hogy sikerül vele az igazságtétel kampós orrára jókora fricskát elhelyezni.

Be kell vallanom: nekem a gyengém a klasszikusan komótos fekete-fehér krimi. Ha a feszültség kínosan vontatott jelenetek során épül egyre bizsergetőbbé, az sokkal inkább kedvemre van, mint a piff-puff látványosság. Ha ráadásul a történet, a jellemek és a helyzetek megjelenítése még valódi művészi értékeket is megcéloz, akkor elolvadok a gyönyörűségtől.

Ilyen alkotás Az ember, aki ott se volt (The Man Who Wasn't There, 2001), amely már puszta képi világával is lenyűgözi a nézőt (a legtöbb beállítás egy-egy művészfotó erőteljességével hat). Ennél is nagyobb bravúrja az alkotóknak, hogy a szerelmi viszonyok, a pénz és a csalás-megcsalás-zsarolás-gyilkosság szokványos bűnügyi sztereotípiái közé egy hallgatag férfi drámáját is kifeszítik. A főszereplő szenvtelen belső monológjai és a mívesen felépített jelenetekben megmutatkozó látszólagos érzéketlensége hol összhangban áll, hol ellentétbe kerül a hangulati elemekkel, a keményen markáns képi világgal és az ellágyító zenével (pl. romantikus Beethoven-szonáták) . A kimagasló színészi játékkal megerősített, verbális és vizuális eszközökkel egyaránt mesterin formált férfi alakja így emelkedhet szinte költőivé. Az alantasság és a méltóság, az alávalóság és nagyszerűség így tömörül egylényegűvé, és a művészi hitelességű, árnyalt jellemábrázolás révén így lesz teljessé. A bűnügy izgalmain túl a film ezzel válik a flegmaság torokszorítóan szomorú elégiájává.