A posztmodern maszk

Markovits Teodóra alakja szellemként leng körbe évek óta. Annak idején - álszerénység lenne elhallgatni - én fedeztem fel, én adtam ki Alkarpatraz c. folyóiratát - aztán váratlanul féltékeny lett arra a munkára, amit őérette végeztem. Kicsinyes bosszúból jól leszúrta Szembesülés c. regényemet, a Tejmozit sem kímélte. Aztán esszét írt rólam. Most meg...

Ennek ellenére meglehetős büszkeséggel tölt el, hogy én magam és Markovits Teodórának a regényemről írt gondolata a posztmodern irodalom lesajnálásának hivatkozási alapjává vált – legalábbis egy általam most talált írásműben. Amelyet ugyan elkezdtem olvasni, de nem igazán volt hozzá türelmem, így megelégedtem a rólam, mint negatív példáról szóló bekezdéssel.  Ezen a mondaton például elég hosszan elidőztem:

Ez a fajta irodalom puszta maszk, az üres semmit sejtéssel árnyalva az individuum eogoista feltűnési vágyát elégíti ki.

No, kíváncsi vagyok, Dóra mit szól hozzá, főleg, hogy legutóbb Fűzfa Balázs is megvédett ellenében.

Frissítés. Lásd még: Ki látta BéDéKát?

---

Más.

Önirónia-gyakorlás

Bár nagyon lassan haladok a munkával, de nagy élvezettel végzem az internetről korábban eltüntetett Kárpáty Nyúz 2005-os cikkeinek a reprodukálását. Szórakoztató és egyben tanulságos felidézni egyfelől az akkori eseményeket, másfelől szembesíteni magamat azzal, milyen is volt, amikor inkognitóban blogoltam. Emlékszem, a rejtőzködő szerző kiléte gyakran jobban foglalkoztatta olvasóimat, semmint a cikkek tartalma. Én pedig, bár tudtam, hogy előbb-utóbb lelepleződöm, igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy sokak gyanúja ellenére nem én vagyok Kárpáty Zoltán. (Álnevet nem azért használtam, hogy ne kelljen soraimért vállalni a felelősséget, hanem éppen azért, hogy a mondandóm elvonatkoztatott legyen, ne kössék össze velem, s így a dologra figyeljenek, ne pedig arra, ki mondja: a szerepjáték része volt a projektnek.)

Most éppen egy olyan bejegyzéshez értem, amelynek szintén gyanú-elterelés volt a célja, lévén önmagamat illettem a cikkecskében nem túl hízelgő jelzőkkel. Ez voltaképp önirónia-gyakorlásomnak egy szelíd megnyilvánulása volt, azóta önhalálhíreimmel sokkal messzebbre jutottam ebben a műfajban. Mindenesetre most érdekes volt újraolvasnom, hogyan is kommentálta Kárpáty a Kortársban regényemről megjelent kritikát: Balla Dé újabban Rodolfó örökébe lépett.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére