Tarkovszkij és az enjambement

Nemrégiben egy friss internetes lelet okán idéztem fel csaknem elfelejtett versemet és keletkezése körülményeit. A szöveget akkor, nem kis meglepetésemre, húsz évvel ezelőtti kötetemben sikerült megtalálni.

(Holott már az OSZK-nak is írtam, hogy a Magyar Napló 1990. szept. 20-i számából legyenek szívesek számomra beszkennelni és elküldeni versem képét; meg is tették, íme a nem túl tetszetős eredmény).

A most kezem ügyébe került, egyébként nagyon rég nem forgatott könyvbe ma unalmamban újra belelapoztam, s bizony találtam néhány elfelejtett érdekességet. Igazából az internetes korszakom előtt keletkezett verseim közül én jó ideje csak azokat tartottam számon, amelyek bekerültek a Halott madárral c. válogatott kötetembe, a többiről, mint értéktelenekről, nagyjából meg is feledkeztem. Talán érdemtelenül.

Ha a Vers hosszú alcímmel méltó volt egy neves irodalomtörténész figyelmére (s ha most az ifjú kárpátaljai kritikus is azt írhatta róla kommentjében, hogy „…tényleg megrendítő. Fontos szöveg”), akkor talán akad még ebben az 1991-es, Hóban és homokon c. vékonyka válogatásban pár olyasmi, ami érdemes lehet mai olvasóim figyelmére is.

Elsőként talán pár formai érdekességet mutatok be. Tudható rólam, hogy bár hamar megkedveltem a klasszikus versformákat, eközben nem mondtam le az új és újabb ötletek megvalósításáról, a kísérletezésről, a szövegjátékokról (a maga módján egyfajta diszlexiás szövegkísérlet a Vers hosszú alcímmel is…)

Az alábbi négyszakaszosban például sorozatosan szó-enjambementeket hajtok végre. Normális esetben az enjambement annyit jelent, hogy egy adott szemantikai egység (szószerkezet) megtörik a sorvégen, egy József Attila-i példát idézve: „Az úton senki, senki, / látom, hogy meglebbenti / szoknyád a szél.” Nem ritka maga a szó-áthajlás sem, amikor is egy-egy szó törik meg a sorvégen, a klasszikus példa ugyancsak JA-tól: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”. Az viszont (talán) saját leleményem, hogy a sorvégen félbetört szó otthagyott darabja is értelmes, sőt, egybeolvasható az előtte lévő szavakkal és szótörés nélküli folytatást is elképzelhetővé teszt.  Mi több, fel is kelti mint várakozást: „normális” folytatásra, a mondatot továbbvivő új szóra, szavakra számít az olvasó, ehelyett maga a szó folytatódik az új sorban, s a folytatással így alkot értelmes mondatot, gondolatot. Ötletemet a 16 sorban 12-szer ismétlem meg, a szakaszzáró sorokon kívül mindenütt szóáthajlás történik. Én ehhez hasonló „trükköt” mástól még nem láttam – értékéből, persze, levon valamennyit az öncélúság, meg az is, hogy a vers maga nem túl jó. A zárókép viszont talán elég erős, régebben kötetcímként is felmerült bennem az, hogy Térdre ereszkedő kín.  De lássuk az 1978-as opuszt (21 éves voltam…):

Szaggatott vers

A szerelem mulandó és örök
letes, ott hordod te is sejt
elmes ösztöneidben, bőröd alatt
omos zugaiba rejtve.

A szerelem mámor és láz
adás minden nyugalom ellen, ha
talom azúr magányodon, hogy te
mesd el önzésed fenségét.

A szerelem éj és nap
alm-robbanás, a lélek-dzsungel ég
be kapó lángja, szívedből csap
atostul szállnak a madarak.

A szerelem születés és vég
zet, utadon elkerülnöd sem
misítő sugarát nem tudod, az idő s a tér
dre ereszkedő kín lesz kísérőd.

Ezt a túlhajszolt formajátékot többször nem alkalmaztam, de magát a szóáthajlítást még szonettben is megengedtem magamnak:

Érik bennem a halál

Andrej Tarkovszkij emlékének

Csak most tanulom olvasni a hom-
lokomba vésett hieroglifákat.
Töprengő agyam egyre jobban fárad,
s butít a káosz, melyben itt lakom.

Tengerre látok, át az ablakon…
S a gőg hiába, s nem segít alázat:
a tenger titkán nem lazítok zárat,
míg titkot rejt az önnön homlokom.

Töprengő agyam egyre jobban fárad,
csak lassan jár, és hieroglifámat
az Élő Tenger hamarább megérti.

Amit nem ért: érthetővé absztrahál,
s én közben egyre érzem: férfi-
vá most érik bennem a gyermek halál.

Ez már a válogatott kötetbe is bekerült… Érdekessége, hogy a két szó-enjambement rímhelyzetben fordul elő, s azzal, hogy a vers elején és végén élek ezzel a formai jeggyel, talán egybe is fogom az amúgy is szigorú költői alakzatot. (Habár kis szabálysértéseket itt-ott elkövettem.)

További, immár „történeti” érdekesség: a vers eredetileg saját tengerparti élményemből született, de ekként az 1980-as években nem lehetett publikálni: a „butít a káosz, melyben itt lakom” rendszerellenes megnyilvánulásnak számított. Bevett trükkünk volt annak idején, hogy egy alcímmel vagy ajánlással azt a látszatot keltsük, mintha nem primer élményről, hanem reminiszcenciáról lenne szó: ha túl pesszimista volt a vers s fennakadt a szűrőn, egy József Attilát olvasva alcím megmenthette. Eljátszottam hát én is azt, mintha versem egy Tarkovszkij-film élményéből született volna. (Hogy melyik ez a film, nem nehéz kitalálni.) Akkor még élt a Mester, eredetileg egy alcím utalt rá. A cenzurális viszonyok múltán kiiktathattam volna az utalást, de időközben Tarkovszkij meghalt, és én úgy gondoltam, az a legkevesebb, ha emlékének ajánlom a verset, ha már előzőleg őmögéje bújtattam.

---

kinyomtatom!

oldal tetejére