Balla D. Károly webmagazinja

Viszonyok

Balla D. Károly: Tejmozi. Különös, finomra csiszolt, sajátos hangulatú, többrétegű regény, bár a műfaji megjelölés nem fedi pontosan a valóságot, néha ugyanis az volt az érzésem, hogy verset olvasok vagy zenét hallgatok. Az elválások és az egymásra találások könyve. Apa-regény, anya-regény, testvér regény, ön-regény.

A mesélő (aki hol első, hol harmadik személyben szól önmagáról) vendégtanári állást kap valahol Északon, a tenger partján. Az ablakban áll, amin át egyszerre látja a ködöt, az abban felderengő alakokat és saját magát. Családja tagjait idéz fel, róluk ír családregényt, miközben megállapítja, hogy regényt írni lehetetlen. Mondatai néha könnyedén gördülnek, máskor több oldalas gondolat- és emlékfolyamokká állnak össze, az utóbbiak egyike például a régi osztálytársakhoz való viszonyt, a velük való találkozás értelmetlenségét fejti ki számtalan tagmondatban.

Témák és motívumok szólalnak meg újra és újra (Bach? Csajkovszkij? Bartók? Sztravinszkij?), összefonódnak egymással, rímelnek egymásra, szétterülnek és mégis mintha egyetlen közös cél felé igyekeznének.

Az apa festő, megélhetési aktfestő, aki jól keres a képeivel, de a művészvilág csak „jó mesterembernek”, iparosnak tartja. Elhagyja a családot, emigrál a családból, vidékre költözik egy elhagyott faházba, filozófiával és zenével veszi körül magát, jókat eszik és szaunázik, magányosan él, csak titkos szeretője látogatja meg néha a közeli faluból. Fiát hosszú gyaloglás után egy ruszin sírjához viszi, aki Amerikából tért haza élete vége felé, és akit az erdő szélén temetett el egy vénséges vén rabbi.

A fiú nyelvi struktúrákkal birkózik, adatbázist épít belőlük, matematikai modelleket készít hozzájuk, miközben tudja, hogy vállalkozása végső soron lehetetlen. Apjánál tett utolsó látogatásán néhány könyvet kap emlékbe, amiket az öreg halála után visszavisz majd a megörökölt faházba.

Az anya mindent elkövet, hogy magához láncolja gyermekeit, és amikor elfogynak az eszközei, betegségbe menekül, de ezzel is csak a fiát sikerül maga mellett tartania, a lánya Kanadába költözik, talán azért, mert küldetése van, haza kell onnan hoznia valakit, lelkileg legalábbis.

Mindenki elmegy, elválni azonban lehetetlen, legalább annyira, mint regényt írni. A mesélő tudja ezt, tudja, hogy a felderengő alakok az ő lenyomatai, ő pedig ezeknek az alakoknak a tükröződése, valaki, aki nem önmagában, hanem a viszonyaiban létezik, aki másokhoz való viszonyában, tejüveg szórt fényében és homályában keresi önmagát.

Ritkán olvas az ember ilyen gondosan megírt, ösztönösnek ható, mégis nagyon tudatosan világra hozott könyvet.

Bőgel György