Halálkanyar, halálfintor

Nem kell megijedni, ez a film nem annyira véres, mint Oliver Stone eggyel korábbi opusza, a Született gyilkosok. Bár itt is került a színészek arcára-testére jó pár liter vörös folyadék és bár az utolsó jelenetre a halálos szerelmi négyszög minden szereplője vérbe fagy az arizonai sivatagban, azért ez mégis egy roppant szórakoztató és egyáltalán nem nyomasztó film, még ha vannak is benne brutális jelenetek.

A műsorok általában thrillerként jegyzik, dermesztő zsigeri izgalmat azonban ritkán kelt, inkább valami vibráló intellektuális feszültséget hoz létre a képtelen, de igencsak szellemesen rendezett helyzetek egymásutánjával és az erős vizuális hatásokkal. Mindeközben, talán a fokozott abszurditások és a túlstilizáltság miatt, mintha folyton tudatnánk velünk, hogy ez csak egy film, csak egy véres, kegyetlen, de mégis mulatságos játék. Nem azonosulunk egyik szereplővel sem, nem éljük át halálfélelmüket - végig kívülállóként, mozinézőként élvezhetjük a mesteri művet.

Úgy kezdődik, mint egy road movie, a Ford Mustang nagy port verve száguld a sivatagi országúton, Peggy Lee szól a rádióból, bepólyált kézfejű fiatalember elszánt derűvel igyekszik valahová. Jó kis kaland lesz ebből, talán kicsit durva is - gondolhatjuk, amikor az út mentén állattetemet marcangoló keselyűk tűnnek fel.

Alig néhány perc múlva azonban egy hajmeresztően abszurd anti road movie veszi kezdetét - a kocsi lerobban, és a bizonytalan egzisztenciájú Bobby Cooper soha többé nem tudja elhagyni a Superior nevű porfészket. Képtelennél képtelenebb szituációkba keveredik, egyik csapdából a másikba esik, ráadásul még átkozott peche is van. S ha véletlenül a végzet asszonya képében csábosan rámosolyog a szerencse, abban sincs köszönet. Még kevésbé, amikor mosoly helyett az öregedő férj vigyora kínálja a menekülés lehetőségét.

Sean Penn sziporkázó színészi játékkal jeleníti meg a fenyegetések és veszélyek hálójába egyre jobban belegabalyodó, olykor talpraesett vagánynak, lényegében mégis inkább szerencsétlen flótásnak mutatkozó, mégis végig szimpatikus kalandort. Szurkolhatunk neki, hogy megússza, hogy túljárjon a többiek eszén - mégis pontosan tudjuk, hogy hősünk itt hagyja a fogát (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt) ezen az átkozott helyen.

Nick Nolte a sátáni kajánsággal asszonyt ölető férj szerepében a (nyilván szándékos) túljátszások ellenére is nagyot alakít, Jannifer Lopeznek ellenben itt is meggyőzőbb az egzotikus szépsége, mint a színészi játéka. Az epizodisták remekül hozzák a teljesen szélsőségesre torzított karaktereket - így válik teljessé a halálos kanyargás.

Ha a kiemelkedő alakításokat, a remekbe szabott párbeszédeket, a jól komponált abszurd jeleneteket és a hatásos (néha talán hatásvadász) képi világot lehántjuk a történetről, akkor eléggé elcsépelt sztorit kapunk, az úgynevezett váratlan fordulatok is szinte előre borítékolhatók. A váznál azonban sokkal fontosabb az, amit az alkotók ráépítettek: a megjelenítés gazdagsága, ötletessége, a jelenetek megkapó expresszivitása és a mindezt belengő fanyar humor végül teljes értékű művészi élményt nyújt - túl azon, hogy remekül szórakoztat.

Ahogy a legelején, úgy az utolsó képsor alatt is Peggy Lee A Good Day számát halljuk, miközben a kamera - miként a keselyűhad is - hőseink hullája felett köröz. Alig hihető, de éppen a kép és szöveg közti éles disszonancia teremti meg bennünk a harmóniát, hogy a temérdek vér és brutalitás után álmunkban ne a sok rémség, hanem a sivatag zord szépsége jelenjen meg.

.

. .

Halálkanyar - U Turn. 1997. Rendezte: Oliver Stone, írta: John Ridley, forgatókönyv: John Ridley, zeneszerző: Ennio Morricone, operatőr: Robert Richardson. Szereplők: Sean Penn (Bobby Cooper), Jennifer Lopez (Grace McKenna), Nick Nolte (Jake McKenna), Powers Boothe (Potter), Claire Danes (Jenny), Joaquin Phoenix (Toby N. Tucker), Jon Voight (Vak ember), Bo Hopkins (Ed), Billy Bob Thornton (Darrell)

---

kinyomtatom!

oldal tetejére