Szemben Orbánnal: a pirézek szerint az idegen szép

Azt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, önérzetes pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel. Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben, illetve azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét.

Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.

A „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.

Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni. 

…Mert ide kívánkozik, fortyogásomat egy éppen 20 évvel ezelőtt írt jegyzetemmel zárom.

Balla D. Károly

Az idegen – szép

Bari Károlynak

Talán három esztendeje lehet, hogy valamely liberális csoportosulás Budapesten képzőművészeti kiállítást szervezett Az idegen – szép címmel. A vernisszázsra néhány vizuális költeménnyel magam is be akartam nevezni, de végül is nem készültem el időben a munkáimmal, nem tudtam beküldeni őket. Amit azóta is sajnálok. Két okból is. Először is azért, mert igen izgatónak találtam a témát, és nagyon szerettem volna szembesíteni magamat az idegenség esztétikájával. Azzal az értékrenddel, amely nemhogy magunkkal egyenlőnek, hanem szokatlansága, mássága, távolisága okán egyenesen szépnek hiszi a tőlünk különbözőt. A másik ok, amiért sajnáltam, hogy ebben a kampányban nem vehettem részt, egy nyilatkozat kapcsán állt elő. A Szegedi Nyári Egyetemen egy akkori főszerkesztő kifejtette, hogy szerinte inkább A magyar szép című kiállítást kellett volna megrendezni. A nyilatkozó ötletét olyan torznak és betegesnek éreztem, hogy bosszúból el is képzeltem, amint egy ilyen kiállításon a nyilatkozó magamagát állítaná ki, mint legmagyarabb szépet. Pedig ott, Szegeden ezt a magyart én egyáltalán nem láttam szépnek, isten tudja, talán a bajsza volt túlságosan kackiás, vagy zavaros zöld szemét találtam túl aprónak. Elég az hozzá, hogy a percben szívesen tartoztam volna hivatalosan is – mint a kiállítás résztvevője – abba az ellentáborba, amely az idegenséget mint esztétikai és nem mint faji kategóriát értelmezi.

*

Tizenéves kiskamasz voltam, amikor szüleimmel először nyaralhattam a Balatonnál, még ám egy nemzetközi üdülőben. Hogy a vendégek többsége idegen nációkhoz tartozott és számomra érthetetlen nyelven beszélt, az nem lepett meg igazán, hisz máskülönben alig különböztek tőlünk: európai típusú fehér emberek voltak valamennyien.

Mígnem egy este, úgy alkonytájt, két fiatal vietnami lány tűnt fel a parton. Én azelőtt sohasem láttam élőben sem feketét, sem sárgát (és persze azt is csak utólag tudtam meg róluk, hogy épp mely országba valók), és bizony igen érdekesnek találtam őket. Az egyikük halványzöld, a másikuk rózsaszínű bő selyemruhában lépdelt a kis hullámtörő gáton, pántjaik-fodraik libegtek a szélben, derekukig érő koromfekete hajukon átsütött az alkonyati nap. Amikor aranysárga arcukból rám mosolyogtak vágott szemükkel, miközben elhaladtak mellettünk, olyasmit éreztem, amit talán soha azóta. A nőiességnek, a keleti misztikumnak – és, igen: az idegenségnek – valami olyan örvénye ragadta el tizenéves kamaszságomat, amelyre azóta sem tudok elfogódottság nélkül gondolni. Igen: én talán ott és akkor oltódtam be az idegenség esztétikájával.

De ott fogant szépségideálom nem sokáig maradhatott makulátlan: hazautaztunk, a nyár is hamarosan véget ért, és én kisiskolásként már arról értesültem tanáromtól, hogy vannak jó vietnamiak és vannak rosszak, s hogy az amerikaiak a rosszakat támogatják, mi meg a jókat. Ez nem igazán akart a fejembe férni, és nem választottam azt az olcsó megoldást, hogy eldöntöttem volna magamban: az a két gyönyörű lány ott a magyar tenger partján bizonyosan jó vietnami volt, a rosszak meg nyilván kivétel nélkül öregek és csúnyák. Nem, én valahogy azt kezdtem megérteni: az a tanárom a rossz, aki szerint a vietnamiak kétfélék. Nekem ugyan ne meséljen. Én már láttam vietnamit. Kettőt is.

*

Tíze gynéhány évvel később mégsem vietnami, hanem magyar lánynak udvaroltam éppen. Alig melegedtünk kicsit össze, Évának szanatóriumba kellett utaznia a Krímbe. Intenzív levelezéssel hidaltuk át a távolságot, és én, aki akkoriban azzal hízelegtem magamnak, hogy amatőr művész- és szociofotós vagyok, frissen készült felvételeimet sorra elküldtem neki. Szanatóriumi szobájának falán egyre több ungvári épület, egyre több kárpáti táj sorakozott már, amikor érdekes dolog történt.

Egy alkalommal Ungvár egyik ismert „cigány-utcájába” mentem „tanulmányútra” és tündéri szocio-gyerekportrékat készítettem a kis purdékról, akik szurtosan, félig vagy teljesen meztelenül (talán éhesen is) játszottak a porban az omladozó falu putrik tövében – de az élet teljes örömével néztek bele fotókamerámba. Igazán jó fényképsorozat állt össze vállalkozásomból, és mi sem természetesebb, hogy darabjait elküldtem Évának a Krímbe, aki – és ez legalább annyira természetes – a kedves kis cigány kölyköket sorra feltűzte a szanatóriumi szoba hófehér falára. Ám ami részéről magától értetődő volt, azt szobatársai értetlenül fogadták. Előbb csak furcsán méregették a különös felvételeket, aztán, amikor számuk elért valamilyen kritikus mennyiséget, nem állhatták meg szó nélkül, megkérdezték: „Mondd csak, kicsodáid ezek neked?”

Igen, azokban a szanatóriumi lakókban ott fel sem merült, hogy a néhány portré is csak azért került a falra, amiért a székesegyház homlokzata vagy az Ung völgye: mert szép. Nem, őket elkerülte az idegenség esztétikája, és ezért rémüldözve kérdezték az addig magukfajtának tartott és egyébként igen fehér bőrű és nagyon szőke kedvesemtől: kicsodáid ezek neked. És Évám megfelelt: „A kistestvéreim. Aranyosak, nem?”

Nagy lett a csend a szanatóriumi szobában. Csak a tenger mormolása hallatszott. A tengeré, amely pontosan értette, miről is szól ez a történet.

*

Mert hát, igen-igen: az idegen szép. És minden rendben is volna, csak a szomszédom, aki tegnap elvett egy métert a kertemből, csak az ne lenne olyan baromi ronda.

(1995)

Nyilatkozat Magyarország kulturális sokszínűségéről

Kisebbségkutatással foglalkozó szakemberekként aggodalommal követjük, hogy az utóbbi hónapokban felerősödött a kisebbségi csoportokat megbélyegző, az ország kulturális sokszínűségét tagadó politikai beszédmód. Ezzel ellentétben mi azt állítjuk, hogy a kulturális sokszínűség Magyarországon tény.

Magyarország népességének közel tíz százalékát etnikai és kulturális kisebbségek alkotják. Magyarország Közép-Európa része, amely régiót semmi sem jellemez jobban, mint a jól szervezett, kulturális identitásukhoz ragaszkodó kisebbségek jelenléte. Történeti perspektívából még nyilvánvalóbb tény, hiszen a közép-európaiak, közöttük a magyarok identitásában fontos szerepet játszanak közvetlen felmenőik sokfélesége, amit az emberek és államhatárok vándorlása és az azt követő változó lojalitások csak még jobban színesítettek.

A kulturális sokszínűség ezen felül érték, amely állami védelemben részesül, nem csak a Magyarországon jelenleg hatályos nemzetiségi törvény, hanem több, különböző nemzetközi szerződés alapján is. Aki ezt tagadja, az a kisebbségi közösségek elismerését, a kisebbségi közösségekhez tartozó és azok fontosságának tudatában élő embereknek a politikai közösséghez való tartozását vonja kétségbe. Így, ha Magyarországon felerősödnek az etnocentrikus, idegengyűlölő, az ország kulturális homogenitását hangoztató diskurzusok, az minden bizonnyal nem csak az ország Európán belüli hírét rontja, a hazai nemzetiségi csoportokat veszélyezteteti, hanem a kisebbségi magyarok környező országokon belüli megítélésére, intézményes életesélyeire is negatív módon hathat. {…}

Budapest, 2015. május 27.

MTA TK Kisebbségkutató Intézet

---

seo budapest

---

kinyomtatom!

oldal tetejére