Aljas nyolcas - Tarantino új filmje

A forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt. - A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll.

Igazi remeklés Quentin Tarantino 2015-ös filmje, az Aljas nyolcas. Bár az író-rendező egyaránt igazodik mind a westernfilmek, mind a történelmi kalandfilmek stílusjegyeihez (és címadásához, lásd: A piszkos tizenkettő), mind a maga-teremtette hagyományokhoz, de mindkét tradíción túl is lép. A klasszikus westernek és kalandfilmek kelléktárán azzal lép túl, hogy a szabadban játszódó nagy jeleneteket, lovasvágtákat, tűzpárbajokat teljesen mellőzi, ehelyett a történés nagyja belső terekben zajlik, szinte kamaradarab-jelleget adva a filmnek. Az egyik belső tér egészen szűk: egy postakocsi belseje. A másik enteriőr tágasabb, de szintén már-már az intimitásig bensőséges: „Minnie rőfösüzlete”, más szavakkal vegyeskereskedése, szatócsboltja, amely azonban egy vendégfogadó szalonja, kávézója, étterme is egyúttal. Ebben a két zárt térben olyan összefüggések bontakoznak ki és olyan feszültségek teremtődnek, amelyek már nem egy vadnyugati kalandfilm,  hanem sokkal inkább egy intellektuális dráma és/vagy egy pszichothriller jellegzetességeit mutatja.

A maga-teremtette filmes jegyeken pedig azzal lép túl Tarantino, hogy bár kronologikusan folytatja az amerikai történelem egyik legizgalmasabb korszakának a feldolgozását (előző filmje, a Django elszabadul, az amerikai polgárháborút megelőző években, a mostani pedig közvetlenül utána játszódik), ám a széles történeti-társadalmi merítés helyett itt is sokkal intimebb eszközökkel dolgozik: az összezárt, előbb egy kocsiban utazó, majd a hóvihar miatt a fogadóban rekedt utasok sorsa és életepizódjai révén avatódunk be a történelembe. Ezzel a rendező visszanyúl első, 1992-es filmjének (Kutyaszorítóban) az eszközeihez. Ám míg ott „hétköznapi bankrablók” vannak összezárva egy garázsban, itt az amerikai polgárháborút megidéző szereplők révén maga a történelem kerül intim közelségbe. Ezt gondolom én olyan alkotói továbblépésnek, amely a formai és tartalmi jegyek, ábrázolások és stílusok szintézisével jött létre.

Ami azonban visszaköszönt, az a film utolsó harmadában zajló véres öldöklés. Cirka két óra telik el fröcsögő vér nélkül (ekkora önmegtartóztatás ritkaság számba megy ennél a rendezőnél), szinte csak a néhányszor pofán vert fogolynő orrából erednek kis vörös erecskék, ám amikor a végkifejlet kezdetén két megmérgezett sugárban kezd vért hányni, az elszabaduló indulatokkal együtt a rendezőnek a brutalitások iránti oldhatatlan vágya is kielégül. Elsülnek a pisztolyok és puskák, szaporodnak a sebesültek és hullák (a végére mind azok lesznek), még egy felemelő nyíltszíni halottcsonkítás is megtörténik (a fogolynő, hogy szabaduljon, bilincsestül levágja a már halott fogva tartója karját) – látványosan fröcsög és ömlik a vér. Hiába: a forgatáshoz bekészített fél hektó ketchupnak szét kell spriccelnie még a befejezés előtt.

A brutalitásnak azonban van egy olyan foka, amely már túlmutat önmagán. (Ezt már pedzegettem egy régebbi filmes írásomban: Született gyilkosok.) Quentin Tarantino filmjeiben a drasztikus jelenetek ugyanis oly mértékben eltúlzottak, annyira felfokozottak, hogy ez semmiképp nem tekinthető nyers naturalizmusnak. Az öldöklés nála éppen hogy nem naturális, hanem az abszurditásig eltúlzott. Éppen ezért a vérengzés groteszkbe, ironikusba fordul, absztrahálódik. Művészi kifejezőeszközzé válik és ekként már nemcsak a primer képi jelentése érvényesül, hanem az is, ami mögötte áll. Ez a mögöttes tartam pedig – énszerintem – nem kevesebb, mint ember, sors, történelem, végzet, hatalom…  összefüggéseinek sajátos alkotói megvilágítása. Több ez, mint motívumrendszer, és több mint szimbolikus jelentés. Ez már egyfajta filozófia, amely ugyan nyomasztó teherként nehezedik rá a rendező minden munkájára, egyben azonban költői magasságba is emeli valamennyit.

*

A szereplőkről is érdemes lenne szólni. Samuel L. Jackson hozza a saját kitűnő formáját, minden megjelenése élményszámba megy:  már-már fenséges, ünnepélyes. Lám, ilyen az aljasság nagyszerű eleganciája! (Ehhez most szép jelmezt is kapott.) Kurt Russellt alig lehet felismerni nagy bajsza mögött, akár Újlaki Dénes is lehetne… Jennifer Jason Leigh pedig az, akinek az alakításából minden gondolkodó mozinéző számára világossá válhat: ez itt kérem nem western és nem kalandfilm. Ez Tarantino, a torzítások és végletes túlzások nagymestere, aki az „ilyen nincsről” már-már elhiteti, hogy mégis van.

---

Aljas nyolcas – The Hateful Eight. Színes, magyarul beszélő, amerikai western, 182 perc, 2015

Rendezte: Quentin Tarantino. Forgatókönyv: Quentin Tarantino. Operatőr: Robert Richardson, zene: Ennio Morricone. Főbb szereplők: Marquis Warren – Samuel L. Jackson, John Ruth – Kurt Russell, Oswaldo Mobray – Tim Roth, Daisy Domergue – Jennifer Jason Leigh

---

kinyomtatom!

oldal tetejére