Egy vers jelentésváltozása

Ennek a versnek, bizony, története van. Meg utóélete. Talán mindkettő érdemes arra, hogy elmondjam. Keletkezésének körülményeibe és néhány műhelytitkába most beavatom hát a Nyájast, aztán pedig elmesélem azt is, hogyan és miként lett a versnek az eredetitől gyökeresen eltérő „forradalmi" jelentése egy szerkesztői belelátás kései elfogadása nyomán.

Az Ősz, 1981 c. verset, mint a címébe emelt dátum is mutatja, több mint 30 évvel ezelőtt írtam, meglehetősen keserű, pesszimista hangulatban. Borúlátásom okaira nagyrészt vissza tudok emlékezni - ehhez maga a vers ad néhány támpontot. Az őszi komorságnak és az időjárási képeknek ugyanis nem sok közük van a néven nevezett évszakhoz. Pontosan megjelölhető más körülményekhez és konkrétumokhoz kötődnek. Lássuk.

Ősz, 1981

OKTÓBER

Fecskéink költözőben.
A nap is lemenőben.
Korom alatt a város,
köd alatt a vidék.
A lendület kifullad.
A neon kiég.

Esti szél ha lebben,
gyűrt újság repül:
nem-kell-kacat.
Ősz van. Csak néhány
konok fecske marasztalja
a nem-is-volt nyarat.

NOVEMBER

Betiltott őszben
szabadlábú tél,
fekete temetőben
gyertyát fúj a szél,
s míg szájamban konokul ropog
a békétlen homok -
- hóba hull a rőt levél.

Betiltott őszben
szabadlábú fagy,
az álarcos nap leint:
csak maradj,
Űs míg szájamban konokul ropog
a békétlen homok -
- a rőt levél a hóba fagy.

OKTÓBER

A költöző fecskék szimbóluma, ezt könnyű kitalálni, a kárpátaljai magyarok akkoriban felélénkülő kivándorlási szándékára utal.

Az 1980-as évek elejére, a Brezsnyev-éra utolsó szakaszában az úgynevezett fejlett szocializmus egyre elviselhetetlenebbé vált, az ideológiai merevgörcs súlyos gazdasági krízissel párosult, elhatalmasodott és egyre gusztustalanabbá vált az agg pártvezető személyi kultusza. A botrányos áruhiány, a korrupció, a bürokrácia sokak életét megkeserítette. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy minden kritikai megnyilvánulás lehetetlenné vált (az ilyen kísérleteket sorra elfojtották, megtorolták), ellenkezőleg, az országos taps lett kötelezővé. Nem csupán az ünnepélyeken (ebből aztán akadt dögivel), hanem a szakmai tanácskozásokon, diákgyűlésen, munkahelyi értekezleteken is illett felállva megtapsolni a Dússzemöldökű Főtitkárt, mert mindig mindenütt akadt egy túlbuzgó barom, aki mondjuk azt ajánlotta, hogy Leonyid Iljics Brezsnyevet válasszuk értekezletünk díszelnökévé. (Mindenki feláll, taps!) Felerősödött ezekben az években a gyanakvás minden és mindenki ellen, ami-aki kicsit is kilógott a sorból, így a nemzeti kisebbségekkel szembeni bizalmatlanság is erősödött. Mindezt visszalépésként, a helyzet rosszabbá válásaként éltük meg, mert például a nagyjából 1965 és 77 közé eső időszak sokkal szabadabb légkörben telt, és ha árubőség nem is volt, az életszükségletek kielégítése nem ütközött súlyos akadályokba. Ehhez képest a hetvenes évek legvégén és a nyolcvanasok elején nem csupán a rosszabbá vált helyzetet tapasztalhattuk meg, hanem azt is, hogy a romlás folyamatos és megállíthatatlannak látszik. Az egyre képtelenebb körülmények, a bezártság, a kilátástalanság sokakat elkeserített, mert nem látták elérhetőnek, megvalósíthatónak a normálisan élhető életet.

Ekkoriban sok kárpátaljai családnak életprogramjává vált a Magyarországra, Szlovákiába, Izraelbe, Amerikába költözés. Sorra köttettek a fiktív házasságok, hogy aztán családegyesítés ürügyén a le- és felmenők is távozhassanak. Néhány év alatt barátaim, tanulótársaim, kollégáim tetemes része hagyta el Kárpátalját. Mást ne mondjak: tankönyvkiadói korrektor például úgy lettem ez idő tájt, hogy egy éven belül az elődöm és az elődöm elődje is áttelepült, így a főnök olyan kádert keresett, aki miatt nem éri ilyen kellemetlenség (mert ilyenkor persze elővették a vezetőt: hogy is nevelhetett "hazaárulókat"?!). Ez a folyamat főleg azért érintett fájdalmasan, mert néhány társammal éppen nagy irodalmi szervezkedésben voltunk, ezért én súlyos veszteségként értem meg minden egyes potenciális olvasó távozását. Ennél jobban csak az keserített el, ha maguk az írók, újságírók, tollforgató fiatalok döntöttek úgy, hogy szakmánk hírnevét nem kívánják Kárpátalján öregbíteni.

Az elköltöző fecskék versindító motívuma aztán a második versszakban is visszatér (kicsit talán az egy fecske nem csinál nyarat közmondásra is asszociálva) azzal a fájó felismeréssel, hogy az ősz a nem is volt nyár után köszönt be: a veszteségek úgy érnek bennünket, hogy kibontakozás nem volt előtte.

Vannak konkrétabb utalások is a versben, igaz, olyanok, amelyeket csak a korszak kárpátaljai magyar sajtóját ismerők fedezhetnek fel.

Akkoriban a velem egyívású fiatal írótársakkal igen elégedetlenek voltunk azzal, ahogy a Kárpáti Igaz Szó c. pártlapban (amely gyakorlatilag az egyetlen rendszeres publikációs lehetőséget biztosította) az irodalmi művek megjelennek. A kulturális oldal egy számunkra nehezen elfogadható, elavult szemléletet képviselt (az ideológiai korlátokkal tisztában voltunk, de azt gondoltuk, az esztétikum kimenthető a pártelvárások karmai közül). Ennél is jobban zúgolódtunk az ifjúsági irodalmi stúdiónk oldalának ritka és esetleges megjelenése miatt. Ennek a szellemi műhelynek mi akkor feltörekvő, ambiciózus ifjai voltunk és úgy láttuk, hogy a stúdió közleményeit gondozó megfáradt szerkesztőségi munkatársak egyáltalán nem állnak helyzetük magaslatán. (Ez magára a stúdióra is érvényes volt: idősebb szerkesztőségi pártkáderek irányították, akik visszavetették kibontakozásunkat.)

Nos, a lap két mellékletének ez volt a neve: Neon, Lendület. Versemben egyik kiég, másik kifullad, igaz, kis betűvel írva és a szavak eredeti jelentésében.

Megjegyzendő, hogy elégedetlenkedésünk és némi főszerkesztői jóakarat, továbbá egy okos csel következtében 1981 decemberére az irodalmi stúdióban „átvettük a hatalmat", és a Lendület szerkesztését is ránk bízták. Ez nagyjából az én feladatom lett, amelyet az orgánum megszüntetésééig nagy lelkesedéssel végeztem. A Neon maradt az idősebb pályatársaknak... (Itt most arra nem térek ki, hogy ez az egész nagy szervezősdi-lendületesdi, bármilyen lelkesen is vetettük bele magunkat, nemigen hagyott maga után érdemi nyomot.)

NOVEMBER

Bár a fekete temető és a gyertya nyilvánvalóan a novemberi halottak napjára utal, ez a sugallt megfeleltetési lehetőség voltaképp csak ürügy, csak arra szolgál, hogy másvalamit elrejtsen. Ha az októberi rész közéleti és irodalmi vonatkozásai már nyilvánvalóvá váltak, akkor könnyű rájönni, mire utal a betiltott ősz. Egyértelműen arra, hogy a Neon és a Lendület „csak" kiég és kifullad, de van, amit egyenesen betiltottak. Ez pedig nem más, mint a nálunk cirka egy évtizeddel idősebb elődök szamizdat irodalmi diáklapja, az Együtt volt, illetve a mögötte álló korábbi irodalmi stúdió, amelyet hatalmi szóval felszámoltak. (Sokszor leírtam, itt talán fölösleges részletezni, hogy ebben főszerkesztő apámnak dicstelen szerep jutott.)

Mindezek ismeretében a temetői kép is új megvilágítást kaphat, nem nehéz asszociálni a betiltott lap és felszámolt stúdió mögött álló szellemi vezér négy évvel korábbi halálára, főleg, ha azt is tudjuk, hogy Kovács Vilmos személyéhez és örökségéhez én éppen ez idő tájt kerültem közel.

Innen aztán nem nehéz megfejteni, hogy a békétlenség ellenére miért kap érvényt az álarcos nap intelme: „csak maradj".

UTÓÉLET - FORRADALMI FELHANGGAL

A verset 1987-ben M. Takács Lajos beválogatta mindez ideig legreprezentatívabb antológiánkba. A Vergődő szél kéziratát 1988-ban zárta le, amikor már csikorgott a rendszer, így szerkesztőként szabadabban dolgozhatott és a beválogatott szerzőknek sem kellett retorzióktól félnie amiatt, hogy a gyűjtemény magyarországi kiadónál jelenik meg. Mire a könyv a Magvető gondozásában 1990-ben megjelent, részben már túlhaladottnak volt tekinthető, eddigre a szabadság szelleme kiszabadult a birodalmi vodkásüvegből, így a válogatás akkor már lehetett volna még merészebb. Ám annyi bizonyos, hogy a Vergődő szél ezzel együtt elég pontosan reprezentálja azt a magyar irodalmat, amelyet Kárpátalján műveltünk az ötvenes évektől 1988-ig.

Amikor 1987-ben az én anyagomat rendezgette, M. Takács feltette nekem a következő kérdést.

- Mondd, ugye az Ősz, 1981-et az '56-os forradalom 25. évfordulójára írtad?

Elképedtem. Nem, abban a versben egészen másról van szó. Lajos csóválta a fejét: neki nyugodtan bevallhatom. Miért is adtam volna a vers címében hangsúlyt a dátumnak! Mi másra, mint a nyugatra özönlőkre utalnék a fecskékkel, mi mást jelenthetne a betiltott ősz, mint az eltiport forradalmat, és a november gyászos képei jelenthetnek-e más, mint az áldozatokra való utalást. Az álarcos nap pedig nyilván a felejtést elváró Kádár-korszak.

Már-már súgta volna bennem a kisördög, hogy hagyjam meg a szerkesztőt tévedésében - de mégsem vitt rá a lélek. Elmondtam, miről szól a vers. Érdemnek ez sem kevés, vélte Lajos.

Eltelt két évtized. 2006-ban a Csokonai Társaság szokásos évi összejövetelén Hévízen '56 immár ötvenedik évfordulóját méltattuk, és a minden esztendőben sorra kerülő, helyben kiírt verspályázatnak ezúttal a korábbiaktól eltérő feltételei voltak. Azelőtt mindig verset kellett rögtönöznie a benevezőknek az aznap reggel kihirdetett témában, adott kifejezések felhasználásával. De most másképpen szólt a felhívás: aki el szeretné nyerni a Lilla-díjat, az olvassa fel a zsűrinek bármelyik korábbi olyan versét, amelyik valamilyen módon kapcsolódik '56-hoz - és mondja is el, mi ez a kapcsolódás.

Én az Ősz, 1981-et olvastam el és elbeszéltem a versnek az itt most először írásba is foglalt történetét. Hozzátettem azt is: huszonöt év távlatából úgy érzem, versemre valamilyen módon mégis ráégett a téves feltételezés, így mostantól kezdve senkit sem fogok kiigazítani, ha így értelmezi. Akkor magam is huszonötödik éves voltam, most ötvenedik vagyok, mondtam, ez a gesztus talán bocsánatos ezen a kettős évfordulón.

A zsűrinek tetszett a vers, és tetszett a különös történet. Így lett Lilla-díjas a forradalmi jelentésváltozáson átesett versem.