Halálaim: Az árokásó halála

Virtuális öngyilkosságom visszamenőleges megértését azzal igyekszem folyamatosan elősegíteni, hogy időről időre beszámolok blogomban az engem ért végzetes tragédiákról. Ezekben a jegyzetekben (voltaképp mind egy-egy képzetes szuicidium) az öniróniát sikerült vitriolosan gonosz öngúnnyá hízlalnom. Akcióimnak köszönhetően a legnagyobb internetkereső nevemre keresve előkelő helyen hozza a Meghalt Balla D. Károly c. weboldalamat.

Az árokásó halála

Mély árokba zuhanva lelte halálát a rá hulló föld alatt Balla D. Károly költő, aki saját megosztó személyiségének lett tragikus áldozata, miután elhatározta, hogy enkezűleg temeti be azt a maga ásta árkot, amely áldatlan tevékenysége nyomán kettészelte a kárpátaljai magyar irodalom eleven testét. Ezt a sebvonalat az 1990-es évek első felében kezdte ásni azzal a szándékkal, hogy mesterségesen elkülönítse a szerinte értékes irodalmi műveket a hitványaktól, a progresszív irányzatúakat a szerinte sematizmusba süppedt hagyományosoktól. Eleinte inkább csak kijelölte a fejlődés térfelét, majd sokáig csupán egyetlen ásónyom mélységű vágatokkal határolódott el a visszahúzónak mondott erőktől. Sokáig élt benne a remény, hogy a túloldalon rekedt írótársai vonzónak találják az általa választott parcellát, belátják annak előnyeit és az árkot könnyedén átlépve maguk is a modern melioráció talajára építik munkásságukat, odahagyva a túloldal hagyományokban gazdag, ám ragadós sarát. Csakhogy ennek épp az ellenkezője történt: akikkel korábban együtt kerülgette a szocreált, azok most éppen a visszamaradt cuppogásban lelték örömüket, kijelentették, hogy káros minden poszt- vagy neo- alagcsövezés, ez a sár a mi sarunk, és aki nem dagasztja híven a szülőföld tradícióit, az jobban is teszi, ha minél messzebbről figyeli az itt fogant sikereket.

Eközben Balla saját eszményeihez ragaszkodva módszeresen mélyítette az árkot, hol kíméletlen könyvkritikákkal, hol provokatív előadásokkal, hol nyersen őszinte blogbejegyzésekkel ásott alá évtizedes barátságokat, mígnem a 2000-es évek elejére az árok törésvonallá fejlődött és mindkét irányból átjárhatatlanná, mi több: megkerülhetetlenné vált.

Másfél évtized elteltével azonban a remeteéletű mogorva költő rákapott a tőle korábban teljesen idegen nosztalgiázásra, ez vált öregkori szenvedélyévé, esténként a dr. vitéz helyesíró megzenésített magyarságversét dúdolgatta, reggelente a lovagkeresztes költő nemzetmentő sorait mormogva ébredt, és egyre gyakrabban fogta el heves vágy, hogy a régi és a túloldalon most is rituálisan űzött gyakorlat szerint ifjú fűzfapoétákat költővé avasson.

Ezek után jutott a nagy elhatározásra. Először is szellemileg felvérteződött a művészetiakadémiás prózaíró mélynéplélektani mondataival, majd felvette kedvenc pólóját, amelyre már korábban rányomatta a mentor kategóriájú költőnő némileg fényhiányos, de szürkén is ellenállhatatlan arcélét. Így indult a nagy ároktemetésre. A legmélyebb résznél akarta kezdeni, ott, ahol a fiatal kritikus korábban a szétszóródás árnyékában titokban már egyszer-egyszer kis pallócskát fektetett át az árkon és megpróbált rajta oda-vissza közlekedni, ám mindkét oldal rosszallásától tartva mindig felszedte maga után az átjárót. Nyomai mégis látszottak a földhányás oldalában. Itt veselkedett neki Balla az ároktemetésnek, ám már az első ásólendítést eltévesztette és úgy pánsípcsonton csapta magát, hogy morális tartását veszítve a vágatba zuhant. Kétségbe és árokba esésében – kozmopolita költőhöz méltatlan módon – magára húzta a kárpátaljai anyaföldet, amely jótékonyan azonnal be is temette.

további halálaim