 Ferdinandy György
Emil
Az embernek - mondják - öt érzékszerve van. Én még úgy nőttem fel, hogy használtam az érzékszerveimet. Figyeltem, sőt beszélgettem is: azt, aki figyel, lépten- nyomon megszólítják az emberek. És hát mondanom sem kell, hogy a csendet - igen, még a csendet is! - elviselem.
Egy szó, mint száz: nincs a lábam a gázpedálon. Nem hajtok, inkább fékezek. A fiatalabbak nem sokat törődnek velem. Ez itt az ő világuk. Megengedhetik maguknak, hogy türelmesek. Bezzeg az öregek! Akik tavaly még nem dugaszolták el a fülüket! Mert igen, ők azok, akik karban, közös erővel rá akarnak beszélni, hogy mindenféle szerkezetekbe tápláljam a jobb sorsra érdemes szövegeimet.
Van szerkesztő, aki egyenesen megköveteli, hogy - mint mondja - floppyn (kutyaszánon) érkezzen meg hozzá az üzenet. Esküszik rá, hogy ez a módi a művelt Nyugaton.
Az érdekes csak az, hogy túl az Óperencián (az Ober-Enns-en) ilyesmihez senki se ragaszkodik. A párizsi kiadókat meg se érinti ez a neofita buzgalom. A képernyők előtt csak itt nálunk meresztgetik a szemüket örökzöld öregemberek. Ám tegyék, lelkük rajta. Én szél ellen is kapásból felismerek egy komputer- szöveget. Mert a munka, a verejték - valahogyan a dolog lényegéhez tartozik. Nélküle baj van. Valami lazulás az eresztékeken.
Mondjam? Az állványzatokat - horribile dictu - lebontja az ember. Valahányszor újra kezdi, mindig, újra meg újra, átrágja magát az egész épületen. Van úgy, hogy visszaemeli, amit kihúzott. Most, tessék elképzelni: mi van, ha a kihagyott passzus - elveszett?!
Gyorsan javítanak! - mondják kortársaim, az örökzöld öregek. A gyorsaság lenne hát a cél? Az én időmben (micsoda klisé!) az ember másra törekedett. Pontosságra, példának okáért. A szépre, amiből előbb-utóbb az igazság, védjegye lett.
Folytassam? Persze szerencsés esetben gyorsan is lehet. De hát, Dante ugye húsz évig írta a Komédiát. Nem hinném, hogy sietett volna, Vagy ne globalizáljunk? Akkor, tessék megtekinteni Arany János kéziratait! A hablatyolásra - gyanítom - a gép tanította meg az embereket.
Nem is szólva arról, hogy milyen hamar kimennek a divatból ezek a minden lében kanál csodaszerkezetek. Faxolni - mondják - ma már faxniszámba megy. Alig árulnak már ilyen gépeket.
A komputer pedig - ezt, érdekes, ugyanazok az öregek mesélik - nem egyszer csak úgy elnyeli a sok év munkájával létrehozott szöveget. Zabramasina. Az angol vécét nevezte így idestova hatvan éve a csészében halat tároló távolkeleti hadsereg.
Na, szóval ennyi. Hallgatni jó. Hegyezem a ceruzáimat, olajozom az írógépemet. És hetekig írok, bagóért, egy ilyen döcögő szöveget.
***
Anyám Kontinentálja nyolcvan éves. A szomszéd portugál írógépe pedig negyvenes. Nekem ígérte, az enyém lesz, amikor hazamegyek.
Azután hajbakaptunk. Hajbakapni tízezer kilométerről is lehet. Hogy min? Azon, példának okáért, hogy miért olyan lassan érkeznek a levelek.
Itt nálunk ugyanis kibontják a küldeményeket. Antraxot keresnek. (Az antrax nem gyorsvonat.) Vegyél egy faxolót! - utasítanak. Húsz dollár, mi az neked!
De faxolók - mondom - az Újvilágban már nincsenek. Vannak irodák, a mexikóiak odajárnak. Telefon helyett. Mondom nekik, de ők, odaát, nem hiszik el. Azt pedig végképp nem értik, hogy itt, ahol a szabadságra két szót is kitaláltak, miért nem jó, ha elolvassák a leveleimet.
Hiába magyarázom, hogy nálunk még rádiózni is csak az army engedélyével lehet.
Ők - emileznek a fiamnak. És felelősségre vonnak, hogy miért nem kapta meg. Nem tudják, hogy ezen a vidéken hiába parancsolgat a fiának az ember. És hát a tocsogó két oldalán nem egyeznek sem a nappalok, sem az éjjelek.
Egyszer a papír, máskor a tinta hiányzik. Nem lenne - hamár! - egyszerűbb a telefon? A kagylóban legalább hallanám a hangjukat!
- Mert rendetlen! - közlik most velem. Trehány.
Hallgatom a latifundista szöveget. Ezzel vádolták a rabszolgákat is itt az ültetvényeken.
- Még meg sem száradt a tojáshéj a feneketeken - mondom most nekik - és máris gyarmatosítók lettetek.
A kolonok lakájai! - De ezt már lenyelem.
Tényleg, miért akarjuk mi mindig rendbe tenni a fejeket?
Negyven évig tanítottam a trópuson. Állítom, hogy a maguk módján nagyon rendben vannak itt Délen a fejek! Nem lehetne egy kicsit (k)ímélni, békében hagyni az embereket?
Azután kibékülünk, természetesen. Olvasom, hogy bármi legyen is az, amire vadászni kívánunk, a siker alapfeltétele, hogy el tudjuk sütni a puskát. Nekünk pedig még vizes a puskaporunk. Van még tanulnivalónk, odaát, Napkeleten. Másrészt. A fehér, vagy kaukázusi emberfaj azt a célt tűzte ki maga elé, hogy civilizálja a Földet. Az útjában álló bennszülött népességeket ezért leigázza, esetleg megsemmisíti.
Szabadság, egyenlőség. Cserepes a szám, ne nevettess!
Idézeteimet tudásunk tárházából, a Larousse-enciklopédia őskiadásából veszem.
***
Szóval, minden oké. Erre jó a távolság, egyebek között. Van idő lehiggadni, míg utaznak a levelek. Megkapom tőlük a harmadik, a portugál írógépemet.
Örülök neki: az ABC-n magyar klaviatúra. Anyám Kontinentálja francia. Ő még a Notre Dame de Sion-nak gépelte az ékezeteket.
Van egy harmadik írógépem is. Az Imperiál, egy bochumi jóbarát masinája. Megunta cipelni, egy kongresszus után itt hagyta nekem. Ezen pedig német a billentyűk sora. Itt se kell rakosgatnom az ékezeteket.
Gondjukat viselem, minden évben elviszem a Dob utcába valamelyiket. A Mester megkopogtatja, olajba fekteti őket. Azután, egy hét múlva, haza. Fényesen, egészségesen.
Szóval, nem igaz, hogy utálom a gépeket. Egyiket-másikat már-már szeretem. De önállósodni, nem! Ilyesmivel ne is jöjjenek!
Akkor már inkább a ceruzák. A puha hármasok. A ceruzáimat minden reggel meghegyezem. Van, amelyiknek radírgumi van a végén. Nem használom. Ha kell, belehúzok a szövegbe. De azért maradjon csak meg az az áthúzott szöveg! A feleségem vett egy hegyezőt. Egy ilyen apró fémszerkezetet. Hogy ne a konyhakéssel, ha lehet. Honnan tudná, hogy a karbonnak - illata van? A fának is, ha késsel hegyezem.
Apapírról nem is beszélve. A hófehérről. (A kockás papirostól káprázik a szemem.) Mert a szövegnek formája van. Nem mindegy, hogyan töltöm ki a teret.
Ami pofás, az többnyire jó. A szövegíró egyszerre festő és kőműves. Fényévnyire vannak tőlem a faxnik. Az emilek és a komputerek. Még az antrax is kihullik a borítékból, ha sokáig utaznak a levelek. A stressz, az idegesség.
Mindaz, ami életben tartja a napkeleti öregembereket.
Zongorázom, lágyan ejtem a papírra a jeleket. A sor végén megszólal a csengő. Azután, újra csend.
Megjelent: Árgus, 2005/9
|
