Az első sértődés - és hogy mi is a bajunk egymással
Naplórészlet, 2000. június
Keszthelyre Dupka Gyurit és Vári Fábián Lacit vittük le: a társaság Pestről busszal utazott, de mivel mi hamarább akartunk hazajönni, kocsival mentünk, s ha már igen, rábeszéltük a fiúkat, hogy jöjjenek velünk: beszélgethetünk, megihatunk út közben egy sört. Jó hangulatban gurultunk le, elfogadható nívón folyt a társalgás (nekem a rögeszméim közé tartozik, hogy a más-más táborba tartozókat diskurzusra bírjam, s hogy magam mindenkivel, akivel csak lehet és érdemes, legalább társalgási szinten tartsam a jó, korrekt kapcsolatot.) Aztán másnap felolvastam az előadásomat – és Fábián Laci vérig sértődött. Alig is akart-tudott velem szóba állni.
Érdekes volt a többiek reagálása is. Mivel az írásom eléggé hosszú és nem akartam az időkeretből kicsúszni, nem olvastam fel a jegyzeteket, de utaltam rá, hogy mondandómhoz gazdag citátum-gyűjtemény járul: ezt a kéziratomból bárki elolvashatja. Pomogáts ült mellettem, ő elnökölt, és ahogy letettem a papíromat, ő azonnal érte nyúlt, elolvasta az idézeteket (amelyekhez szerzőjüket nem írtam oda, lévén a jelenségről beszéltem és nem a szerzőket akartam kárhoztatni). Szünetben aztán Pomogáts azt mondta: óriási dilettantizmusról árulkodtak a felhoztam versidézetek. Állításán magam is meglepődtem, részben mert nem dilettantizmusuk (hanem beszűkölt motívumviláguk) miatt hoztam fel őket, részben pedig azért, mert az idézett szerzők ezek voltak: Füzesi Magda, Vári Fábián László, Fodor Géza, S. Benedek András, Bartha Gusztáv, Nagy Zoltán Mihály. Ha a nevük ott áll, Pomogáts nem mondott volna ilyesmit!
Nagy Pali azt kérdezte előadásom után a szünetben, hogy nem fognak-e engem a kollégáim egyszer megverni a nyilatkozataim és írásaim miatt…
De visszatérve Fábián Lacira. A következő étkezésnél szándékosan melléjük ültünk, mintegy oldandó az érezhető feszültséget. Dupka nem orrolt különösebben, de Laci jószerével nem is szólt hozzánk, látszott, hogy vérig van sértve, nagyon haragszik. Este aztán nagy iddogálások következtek, mi egy „liberálisabb” társaságba kerültünk: Bohár Andris, Nagy Pali, Egyed Péter és Egyed Emese. Amikor kifelé mentünk, láttuk, hogy Dupka és Fábián egy „népi” asztalnál ül Mezey Katival, Oláh Jancsival, Szakolczay Lajossal. A másnapi reggelinél újra a fiúkhoz ültünk, és Lacit mintha kicserélték volna: nem (vagy csak alig) neheztelt, tudtunk beszélgetni. Éva arra gondolt, hogy a tegnapi asztaltársaságban alighanem meghányták-vetették az én előadásomat, és talán Laci megértette, mi a bajom nekem a kárpátaljai magyar költészettel. Kati, János, Lajos nem először hallott tőlem ilyesmit (Tokaj!), és alighanem tisztában vannak azzal, hogy én egyáltalán nem becsülőm le sem a nemzeti érzelmeket, sem a hivatástudatot (magamnak is van – vagy volt? – mindkettőből bőven), ám azt évek óta eléggé meggyőzően bizonygatom, hogy kis literatúránk megújításához, korszerűvé, sokszínűvé tételéhez nem tud elvezetni bennünket a Szerephez való görcsös ragaszkodás. [
Nagy fájdalmam, hogy ezeket a nézeteket éppen Fábián Laci ellenében kell kifejtenem. Nekem mintegy 10 évem ment rá arra, hogy Laci és a magukat Kovács Vilmos-tanítványnak valló többiek [Fodor Géza, Zselicki József, Györke Laci, Balla Gyula, S. Benedek András, Tóth István] elfogadjanak és ne Balla László fiát lássák bennem. A nyolcvanas évek közepére-második felére értem el azt, hogy magamért értékeljenek, s hogy elhiggyék, cselekedeteimben nincs ártó szándék, ellenkezőleg. (De nehezen sikerült elérnem például, hogy elkezdjenek publikálni az akkor általam szerkesztett Lendületben! És de sok harcom volt apámmal, hogy egy-egy versüket elfogadtassam!) Akkoriban szinte életcélom volt, hogy a 70-es években az apám közreműködésével elhallgatottakat publikáláshoz juttassam, és irodalmunk áldatlan megosztottságát, amennyire tőlem telik, feloldjam. (Ebben az elhatározásomban saját lelkiismeretem megszólalása mellett (kis)Kovács Évának, Kovács Vilmos lányának volt jelentős szerepe, akivel két éven keresztül valami szerelem-félében voltunk). Nagy eredménynek tartottam, hogy a 80-es évek végére, úgy tűnt, ez nagyjából sikerült nekem, és amikor a Hatodik Sípot elindítottam, inkább vállaltam a konfrontációt apámmal, de a fiúkat azonnal hangsúlyosan publikálni kezdtem, sőt Kovács Vilmos körül is azonnal megtettem a tőlem telhető tiszteletköröket (az első számban hoztuk annak idején betiltott regénye egy részletét az özvegy visszaemlékezéseivel, később akkor még publikálatlan tudományos munkájából közöltünk részleteket). Évekig úgy tűnt, hogy nagyon együtt vagyunk, a mi generációnkban már nincs széthúzás: hasonlóan gondolkodtunk az írástudók felelősségéről, a kisebbségi irodalom szerepéről, azonosak voltak – gondoltam én – a céljaink. Ahogy megszűnt a cenzúra és kitört a demokrácia, nagyjából megtörtént a múlt kibeszélése is: mindenki felpanaszolhatta a múltban ért sérelmeit, Balla Lászlónak a fejére olvasták az egész Kovács Vilmos- és Forrás-ügyet, eddigre ő el is vesztette minden hatalmát-befolyását (87-ben nyugalomba vonult), a kilencvenes évek elejére a közéletből is kikopott, nem lett több a sok író egyikénél. Ezzel egy időben a Tanítványok kisebb-nagyobb pozíciókat szereztek, nyeregbe kerültek szellemi értelemben is: eljött az ő idejük, beért az ő igazságuk, itt volt az alkalom, hogy teljes fegyverzetükben megmutassák magukat, és mindaz, amit eddig a hatalom elnyomott, az most felszínre törjön és teljes nagyszerűségében kibontakozzon.
Ám valami egészen más történt. A Tanítványok részéről alig mutatkozott irodalmi aktivitás. Közel húsz éve voltak már kötetre érettek és korábban nagy sérelmükként tartotta mindenki nyilván, hogy nem lehetett saját könyvük. Nosza! Meg is jelentek első igazi könyveik, ám ezzel együtt az is kiderült, hogy második könyvre már nincs muníció. Fodor Géza első igazi könyvébe 1992-ben (Erdőn, mezőn gyertyák) mindössze 9 olyan verset tudott tenni, ami ne lett volna benne még apám idején a Kárpáti Igaz Szó kiadásában 1986-ban megjelent kis füzetkében (Széltükör). Ugyancsak mindössze 9 új vers került az 1997-es új kötetbe (Fenyvesek árnyékában): az összes többi benne volt már a korábbiakban is. Vári Fábián Laci szinte egy időben megjelent két kötetével (Széphistóriák, Kivont kardok közt) még rosszabb a helyzet: gyakorlatilag azonos a versanyaguk. Ezek megjelenése óta eltelt lassan egy évtized, és Laci új kötetre valót újra csak úgy tudott összeszedni, hogy annak nagyobbik felét is a régi versek teszik ki. [2007-es betűzés: A tendencia az elmúlt években is változatlanul folytatódott: Vári Fábián Lászlónak 2000 óta 3 új könyve is megjelent (Világtalan csillag, 2001., Harminchárom év, 2002, Fecskehajtó idő, 2004.), ezek törzsanyagát minden alkalommal ugyanaz az anyag képezi, kiegészülve néhány újabb opusszal.]
De legalább ezek valóban jó versek, igazi költemények: ha három évtized eredménye mindössze 60-70 vállalható vers, azok legalább legyenek veretesek!
Ám mi történt Zselicki esetében? Ő 1994-ig várt az első kötettel – és jaj, mi került abba bele!? Nagyrészt a 60-as évek végén, 70-esek elején, fűzfa korában írt halovány zsengék! Emellett néhány újabb keletű: ezek még amazoknál is gyengébbek! Szinte ugyanez ismétlődött meg aztán S. Benedek Andrással (pedig őt, mivel vagy 20 éve él Magyarországon, még a cenzúra se nyomaszthatta jobban, mint mondjuk Nemes Nagy Ágnest.) 1995-ös kötetének címe is ez: Régi versek. Nagyrészt a 60-asok végén, 70-es elején írt zsengék. Hogy teljes legyen a zűrzavar, azért van benne pár vers a 80-es évekből és kettő (!) a kilencvenesekből is. Ez arra enged következtetni, hogy – mint a többiek esetén hasonlóan – ez az első könyv egyben opus omnia: a teljes életmű! Ha újabb követi, az gyakorlatilag újraközlés.
És ez még mindig nem lenne baj. Nem kötelező sem terjedelmes, sem nívós életművet létrehozni, és végképp nem kötelező a kettőt egyszerre. De: igen visszatetsző, hogy eközben folyton folyvást sérelmeiket emlegetik. („Másfél évtizedes szilencium” – írják Fodor Gézáról a barátai. Nagy Zoli egyszer utánaszámolt: 6 vagy 7 olyan összefüggő esztendő volt, amikor Géza nem publikált!)
Senki sem vitatja el tőlük (én legkevésbé) a mártíriumot, de a sebek nyalogatása helyett itt lenne az ideje a bizonyításnak. Számomra költőként csupán Géza és Laci tehetsége tűnik valódinak, a többiekből „az elnyomás felhajtó ereje” csinált költőt. De még Géza és Laci is a konszolidációs 80-as években írták legjobb verseiket: nem „megtöretésük” előtt, nem is közvetlenül utána – és végképp nem a kitört szabadság 90-es éveiben. Aztán meg az is elgondolkoztató, hogy minden addig írt versük megjelent még a 80-as években (itt, Kárpátalján)!
Ezt jól bizonyítja A Lendület évei c. bibliográfia, amelyből könnyen kigyűjthető, hogy 1983 és 1989 között – azaz a rendszerváltás előtt (!) – VFL 25 verset publikált a Kárpáti Igaz Szó c. pártlapban (!), még ám az életmű legjelesebb darabjait: Hajnali virágének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya stb.).
Amikor megszűnt a cenzúra, nem hogy tele nem volt a fiókjuk tiltott írásokkal, de alig is tudtak egy-két elfekvő verset kiemelni belőle. (Ami azt illeti, ezen én is megdöbbentem!)
Az elmúlt 10 évben pedig alig írtak értékelhető műveket. Viszont adtak interjút, megjelentek róluk portrék és tanulmányok, írtak egymásról meg leginkább a Forrásról, régi verseiket agyonpublikálták a legkülönfélébb kiadványokban, többek között a saját magukkal foglalkozó antológiákban. Ezekben mindig és mindenütt Forrás-múltjukra, meghurcoltságukra, elnyomatásukra stb. esett a hangsúly, a költői teljesítmény inkább csak a kerülgetés tárgya lett – és sorra elmaradtak az új eredmények. Továbbá ahányszor újraközölték a régi verseiket, szinte mindannyiszor megjelentették az Elidegenedést és a Mérges füveket (ellenük, működésük ellen írt, a hivatalos szovjet kultúrpolitika szája íze szerinti cikkek, amelyek végül is „ideológiai alapjai” lettek az ellenük végrehajtott szankcióknak.)
Nem lett volna az a versmennyiség, amennyit le ne közöltem volna akár Lacitól, akár Gézától a Hatodik Sípban majd a Pánsípban. De nem volt mit leközölni.
Nekem igen rosszul esik leírni: a Forrás nemzedékének tagjai megrekedtek, belesüppedtek saját legendájukba, a Szerepbe, és elfelejtették létrehozni a művekben megragadható kárpátaljai magyar irodalmat. Jobb híján erre mások tettek tétova kísérletet: a nyolcvanas években a részben ellenükben létrehozott József Attila Stúdió buzgó gárdája írta tele a kiadványok irodalomra szánható felületét, de kilencvenes évek irodalmi hozadékát sem az ő munkálkodásuk jelenti, mert amíg ők sebeiket nyalogatták, addig lábra kapott és meglehetős feltűnést keltett egy új nemzedék (Pócs, Cséka, Bagu, Lengyel – más kérdés, hogy végül mind Budapesten kötöttek ki), addig látványos sikert aratott Nagy Zoltán Mihály egy új regényével, publikálni kezdett és az élvonalba tört Berniczky Éva és Penckófer János, megírt egy regényfolyamot Balla László, no és hát – mit szerénykedjek – nekem is megjelent 1990-től, azaz 11 év alatt 11 könyvem (több, mint ami a tanítványoktól összesen) – mindez akkor, amikor már semmiképpen nem lehettek érvényesek a korábban fejemre olvasott vádak: ti. hogy apám tolja a szekeremet. (Az idősebb Ballának 1987-es nyugalomba vonulásával minden hatalma és befolyása megszűnt, sok helyen ő maga is mellőzötté vált, és ha a korábbi éra idején irodalmi-kiadói körökben képezhetett is előnyt a Balla név, ez 90 után már inkább hátrányt jelentett, így hát tucatnyi könyvem megjelenésében ennek már semmiképpen nem lehetett pozitív szerepe.)
Esszéimben számba véve eredményeinket és kis literatúránk problémáit, óhatatlanul olyan megállapításokat kell tennem, amelyek rájuk, a hajdani Kovács-tanítványokra nézve kedvezőtlenek. Teszem ezt, ismétlem, igen rossz érzéssel, lelkiismeret-furdalással. Egyrészt azért, mert rettegek attól, hogy azt hihessék: ellenük fordultam, kibújt belőlem a Balla-fiú. Másrészt, mert nem szeretném, ha bármiféle új megosztottság alakulna ki, akár nemzedékbéli, akár felfogásbéli. Ugyanakkor látom, hogy ez az új szakadás elkerülhetetlen: nem képezhetnek egységet a vasútállomáson ácsorgók azokkal, akik felültek a gyorsvonatra.
|
Egy békülési kísérletem Vári Fábián Lászlóval
Naplórészlet, 2002. februárja
Írószövetségi választmányi ülés. Első este a szállásunkon összefutunk Vári Fábián Lacival. Kabátban jön ki a szobájából, láthatóan elmenőben. Én a szokott örömmel szorítok vele kezet, Éva még a puszit is kiprovokálja, Laci ellenben zavart, menni szeretne. Kérdezem, hová tart. Kiugrik venni magának valami vacsorának valót. Akkor lépést se tegyen, mondom neki, van egy csomó kajánk, a sör is elég hármunknak, jöjjön át a mi szobánkba, legalább beszélgetünk. Nem, nem, neki még Bénihez [S. Benedek Andráshoz] is el kell mennie… Persze nem erőltetem a dolgot, de sejtem, az utóbbit már csak azért tette hozzá, hogy kibújjon invitálásom elől.
Megemlíti, hogy olvasta írásomat a Beszélőben. Örülök neki, mondom, és várom, hogy valamit még hozzátegyen. Jó hosszan tudok írni, ennyit szegez nekem, kis rosszallással, mintha írásom terjedelmével lenne baja. Közben biztosra veszem, éppen ez az írás az oka mostani érezhető hidegségének.
Másnap a Választmányon úgy intézem, hogy ha nem is mellé, de a közelébe üljek. Előtte, gyülekezés közben váltunk pár semleges szót. A végén megkérdezem, van-e mára esti programja. Nincsen. Ott lesz a szállásán? Ott. Akkor üljünk már le beszélgetni, inkább kérem, mint mondom. Beleegyezik. Keresni fogjuk egymást, ebben maradunk.
Én komolyan úgy gondoltam, jobb lenne feloldani a most már hosszabb ideje köztünk halmozódó feszültséget. Szerettem volna rákérdezni, voltaképp mi velem a baja, mi bántja az esszéimben, előadásaimban. Miért kell nehezen kiküzdött barátságunkat felrúgni csak azért, amiért mást-mást gondolunk az irodalomról. Talán azt is szóba hoztam volna, ha komolyan bántja, hogy elfogadott egy díjat alapítványunktól, én az átadási ünnepséggel azonos nyilvánosság előtt lehetőséget biztosítok számára, hogy visszaadja. Ha valóban nyomja, ne nyomja tovább a lelkiismeretét.
Este Laci nem volt a szobájában. Mi már négy körül szállásunkra érkeztünk, és hétig vártuk, hogy befusson. Akkor hagytam egy cédulát a portán: roppant örülnék, ha utánunk jönne – és lementünk a sarki pizzásba vacsorázni. Előzőleg végigtelefonáltam a balettes fiúkat [a Véletlen Balett szerkesztőit], és Lengyel, Bagu, Pócs el is jöttek. Majdnem tizenegyig söröztünk és beszélgettünk. A szállásunkra érve a portás lobogtatta a cédulámat: a 12-es szoba vendége még nem jött haza. Visszavettem az üzenetemet, újat nem hagytam.
Másnap reggel 8 körül, amikor kikukkantottunk a 11-esből, láttuk, hogy Laci szobáját már takarítják.
|
Az alábbi kritikát az Új Holnap, személy szerint Vass Tibor felkérésére írtam. Súlyos döntés eredménye volt, hogy igent mondtam a felkérésre és hogy felvállaltam: kendőzetlenül kifejtem véleményemet a két könyvről, ezen felül az érintett szerzők alkotói tevékenységének egészéről, és magáról irodalmunk súlyos problémáiról is. Az utóbbiakkal több korábbi írásomban is foglalkoztam, de az egyes szerzők "kivesézésésétől" tartózkodtam: nem akartam egyre feszültebbé váló viszonyunkat jobban elmérgesíteni. Ekkor azonban már úgy láttam: nincs miért óvatoskodnom és nincs miért "kímélnem őket": a szakadás köztünk már végleges. Ez 2002 telén lett számomra teljesen egyértelművé. Vári Fábián László a fentebb említett két epizóddal tudatta, hogy (utólag kétes értékűnek és őszinteségűnek tetsző) barátságunknak immáron menthetetlenül vége: én elfogadhatatlanná váltam számára. Nagy Zoltán Mihály meg éppenséggel fenyegető magánleveleivel tette ugyanezt: ezekben nyíltan kimondta, ha nem térek vissza az akolba, akkor ki leszek közösítve.
[A dolognak volt néhány furcsasága NZM korábbi (11 éven át tartó) párttagságától kezdve az általam alapított kiadóban-alapítványban-szerkesztőségekben végzett odaadó munkáján és egyértelmű Balla-pártiságán át egészen adig a kettősségig, hogy egyfelől kezdettől rosszallotta, amiért a modern irodalom felé tájékozódó fiatalok mellé álltam, miközben ő a munkájukat egyenesen károsnak gondolta, másfelől viszont pontosan látta, hogy a Forrás hajdani tagjai nem tudnak friss műveket felmutatni és jobbára a nimbuszukból élnek (ezt többször megbeszéltük) - de mindez egy NZM-weboldal tartalmát képezhetné, ha őt magát érdemesnek tartanám az efféle megörökítésre. - Furcsa volt az engem egyébként irodalmi diktátorsággal vádoló fenyegető levelekben az is, hogy akkor én már bőven kifaroltam mindenféle formációból, nem volt sem kiadóm, sem lapom, a helyi közéletből és irodalmi életből már jó ideje átmenekültem az internetre (amely akkor a többiek számára még teljesen ismeretlen tartomány volt), így gyakorlatilag engem már nem volt honnan kiközösíteni. Végül: az a furcsa érzésem keletkezett ekkor, hogy a velem korábban baráti viszonyban álló NZM-et valakik felhergelték ellenem. Viccesen rá is kérdeztem, mi az, Zolikám, igértek neked egy folyóiratot, ha engem földbe döngölsz? - Alig pár hónap múlva aztán kínosan mosolyoghattam, amikor Budapesten megláttam az NZM főszerkesztőségével megjelent, előlem gondosan tiltkolt Együtt első számát egy könyvheti standon. De ez egy másik történet...]
Így hát, miután semmi illúzióm nem lehetett afelől, hogy esetleg újra normalizálódhat a viszonyom az érintettek, esetleg elfogadhatják, hogy mást gondolok az irodalomról s talán megérthetik, hogy az előre lépés érdekében állítok fel ilyen súlyos diagnózist a rosszul értelmezett szolgálatosság béklyójában vergődő irodalmunkról - mindezekkel leszámolva mély lélegzetet vettem és megírtam az őszinte véleményemet. De aki figyelmesen olvassa, láthatja: egyáltalán nem volt bennem rosszindulat, inkább még mindig gesztusokat tettem, például barátaimnak nevezte őket vagy igen hagsúlyosan többször is elsoroltam erényeiket. De emellett kendőzetlenül leírtam azt is, mi az, ami nem tetszik, amit elhibázottnak gondolok.
Ezt természetesen személyük elleni súlyos, galád, megbocsáthatatlan és megtorlandó támadásnak ítéltek.
A dolog pikantériája, hogy az írásom (amelyről Vass Tibi azt írta: a relevancia erejével hat és mérföldkőnek tartja kritikai irodalmunk történetében) éppen akkor jelent meg az Új Holnapban, amikor egy fürdőhelyi irodalmi tábor napjai zajlottak: Tibi oda vitte le a friss lapszámot és személyesen nyomta VFL és NZM kezébe, külön felhívva figyelműket, hogy BDK-kritika olvasható benne az új könyvükről. No, el tudom képzelni, mit gondoltak erről a gesztusról.
De nézzük az írást, soha meg nem bocsátható bűnömet VFL, NZM és híveik szemében.
Balla D. Károly
Újraközlő irodalom?
Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László új kötetéről 1
Aki kívülállóként közeledik irodalmunk Kárpátalján született műveihez, azzal a nehézséggel találja szembe magát, hogy a befogadáshoz, még inkább az érdemi értékeléshez a steril esztétikai megközelítés nem mutatkozik elégségesnek. Hogyan lehetne például Kovács Vilmos legendás Holnap is élünk c. regényét anélkül tárgyalni, hogy ne tudnánk: alighogy elhagyta a nyomdát, kivonták a forgalomból, mert olyan problémákat érintett, amelyek 1965-ben elfogadhatatlanok voltak a hivatalos kultúrpolitika számára? Vagy miképpen érinthetnénk a Forrás Stúdió egykori tagjainak munkásságát anélkül, hogy ne vennénk figyelembe: a szocreáltól eltérő alkotásmódjukért súlyos bírálat érte őket, s ennek következtében alkotói pályájuk megtört?
Ennél nehezebb a helyzete annak, aki belülről látja a helyi viszonyokat, netán ugyanebben a kis langyos vizű irodalmi medencében lubickol, és így nem csupán a társadalmi beágyazottság és szerepvállalás mozzanatait ismeri, hanem a különféle (világnézeti, alkotócsoportbeli, baráti, családi stb.) elkötelezettségekkel és érdekekkel is tisztában van, ne adj isten, érintett némelyikben. Ha ilyesvalaki vállalkozik ítészi szerepre, jó, ha már az elején bejelenti elfogultságát. Ezt én nyomban meg is teszem. Az alább említendő könyvek szerzőit barátaimnak tekintem, nagyra tartom őket emberi és alkotói mivoltukban, így kritikai megjegyzéseim ekként értékelendők. El kell árulnom azt is, évek óta egyensúlyozok két pólus: a mundér becsületét védő „bajnok” és a saját fészkébe piszkító „gazember” álláspontja között. Azon vagyok, hogy semmit ne értékeljek túl csak azért, mert kárpátaljai – ám ugyanezért le se sajnáljam.
*
Nagy Zoltán Mihály a 80-as években hívta fel magára a figyelmet novelláival, amelyek „a szovjet valóság” nem túl hízelgő ábrázolása miatt a cenzúrahatáron helyezkedtek el. Első igazi sikerét az először 1991-ben megjelent A Sátán fattya c. regény hozta meg 2 ; a kritika méltán állította egy sorba az említett Kovács Vilmos-regénnyel. A belső monológként előadott könyvnyi terjedelmű egyetlen mondatot a téma súlyossága, a művészi hitelesség, a roppant szemléletes és sodró beszédmód, és, nem utolsó sorban, az ábrázolás szimbolikus áttételessége emelte jelentős alkotássá.
Éppen ezek az erények azok, amelyeket a Sátán óta közreadott művei sajnálatosan nélkülöznek. Nem képez ez alól kivételt a 2001-ben kiadott Az idő súlya alatt c. novellagyűjtemény, amelybe belelapozva legelőbb az tűnik fel, hogy a frissében közreadott írások zöme a nyolcvanas években született. Egyharmaduk már szerepelt a szerző 1988-as, Fehér Eper c. könyvében, és a korabeli kiadványokban, bibliográfiákban való keresgélés után további egyharmadukról derül ki, hogy szintén a rendszerváltozás (és a Sátán kiadása) előtt jelentek meg először. Így a tizenötből talán ha öt írásról állítható, hogy az elmúlt évtized terméke.
Ami önmagában még nem lenne baj. Arra kellett azonban rádöbbennem, hogy a cenzurális körülmények között merésznek, átütő erejűnek tűnt novellák feszültsége mára kisült, mondandójuk érdektelené vált. Akkoriban jelentős írói tettnek számított egy kolhoz lehetetlenségeinek a bemutatása, a nemzedéki probléma éles felvetése, a szerelmi kicsapongások, az ifjúság erkölcstelensége, pláne a prostitúció megemlítése, a karriervágytól fűtött elvtársak mesterkedéseinek az ábrázolása, a csalások, visszaélések szóvá tétele – hiszen ezekről a társadalmi jelenségekről nem illett írni, a gyanakvásnak kitett kisebbségi írónak különösen nem. Nos, NZM novelláinak fősodrában (A szorgalom huszadik esztendeje, Érzelmes történet, Az idő súlya alatt, Katalin tánca, Szentelt szonett, Kiscsillag bűnbeesése stb.) éppen az említett problémák kaptak hangsúlyt – és, alig hinnénk, éppen ezek avultak el mára menthetetlenül.
Vajon miért? Először azért, mert már akkor is inkább a téma felvetése, kimondása keltett feltűnést, és nem az ábrázolás művészi ereje (amelynek, ha létezne, máig hatnia kellene). Másodszor, mert ezek az írások minden kritikai hangjuk ellenére belül maradtak bizonyos határon (ezért jelenhettek meg a 80-as években), azaz csupán egyes hiányosságokra mutattak rá, ám nem kérdőjelezték meg eleve a létező szocializmust (ami nem is lett volna összeegyeztethető a szerző szemléletével, aki ekkor még a kommunista párt tagjaként és híveként őszintén hitt a rendszer javíthatóságában). Ennélfogva ezek az elbeszélések – mai szemmel olvasva – politikumukat tekintve haloványak, nem éles bírálatok, csupán gyönge dohogások. Érdektelenségük harmadik okát abban látom, hogy az akkor szokatlannak tetsző, az újdonság erejével ható írói stílus mára inkább modorosságnak hat. Nagy Zoltán Mihályt modern, a nyelvi kifejezésmóddal kísérletező írónak láttuk, aki szakított a primitív, sematikusan leíró ábrázolásmóddal, és – például – a szereplők belső monológjaiként mondta el történeteit. Ám egyrészt ezt a stílust neki magának sikerült tökélyre vinnie a Sátánban, ezzel minden korábbi kísérletét előtanulmánnyá, minden későbbit pedig utórezgéssé minősítve, másrészt a vasfüggöny lehullván és ismereteink szaporodván megtapasztalhattuk, hol tart ma a modern magyar és európai próza. Jócskán „előre” tart, lépéshátrányunk óriási, és novellistánk nem sokat tesz ennek ledolgozásáért.
Legalábbis erre a következtetésre jutottam az új kötet néhány valóban új írását olvasva. Ezek némelyike megint csak roppant aktuális, mondhatni rázós mai témát érint (illegális munkavállalás, földvásárlás), ám a közlésmód mit sem változott. Sőt. Nemhogy árnyaltabbá, finomabbá nem vált a láttatás és érzékeltetés, ellenkezőleg, mintha most már a szerző az üzenet didaktikusan egyértelmű kimondására törekedne, ami azért sül el a vártnál is rosszabbul, mert a leegyszerűsített tartalom súlyos ellentmondásba kerül a körülményeskedő nyelvi formával. A kötetet záró két opuszt említve csupán, Az 1120-es ügy-ben a korábbról jól ismert önmegszólító monológ szokásosnál is nehézkesebb mondatai lökdösődnek, A messiás Szilason képzavaros cirkalmai pedig szinte azt a hatást keltik, mintha NZM tizenöt évvel ezelőtti önmagát parodizálná. Ilyesmiket olvashatni: „Cirógatja tenyered kérge a szakállas legnagyobbat. Kisimul a megsokszorozott arc, hever szép halom fekhelyed takaróján. Rendelkezz vele! Istenem: ötvenöt ezer pénz”; „Felhajtani a picike pohár virgonc tartalmát, megbontani a vadonatúj dobozt, felhőt fújni a beosztott kortyokkal lassan üresedő krigli fölé: jólesik.”; „És nálad az érvényes útlevél. Kihalászni a belső zsebből, emelni magasra szolgálatkészen ácsorgó kézzel”; „Szökdécsel magasan a kéz, gesztikulációval nyomatékosítani a tiltakozást”; „Ereszkedik fejed felől az ülésre terebélyes egyenruhás fenék”; „Az ezüstfényben megtestesült csoda nem gurul, de úszik a zötykölőssé vetemedett úttest fölött”; „Ácsorognak félholddá fagyott öreg férfiarcok”; „Körülfolyják ámuldozva a könnyű sóhajjal megállapodott pompás fogatot”;„Nyitogatják szemüket a beépített ablakok, teremtődik a kezünk alatt pompás palota. Még egy szint és rákerül a kimódoltan tetszetős sapka” – no igen, úgy fest, a kimódoltan tetszetős sapkát szerzőnk szüntelenül felteszi mondaira, így modora végképp elveszíti „sültrealista” természetességét, anélkül, hogy a talán megcélzott intellektuális absztrakcióhoz közeledni tudna.
És végül, az új kötet olvastán tett legszomorúbb megfigyelésem: a teljes anyagból az emlékezetem szerint éppen 20 esztendeje íródott Lecke tűnt a legfrissebbnek és művészileg leghitelesebbnek. Nagy Zoltán Mihálynak tehát nemcsak meghaladnia van mit, hanem visszatérnie is lenne hová.
*
Vári Fábián László méltán legmegbecsültebb költője Kárpátaljának. Írói rangját nem csupán nagyszerű versei alapozták meg, hanem mindenkori kiállása, művészi hitvallása is. Alkotói szemlélete a kollektív történelmi tudatban gyökerezik és a népi hagyományokból meríti energiáját.
Egyike azoknak, akik az 1960-as évek legvégén a Forrás Stúdióban kezdték pályájukat, majd a hatalmi retorzió miatt a 70-es években jobbára hallgatásra kényszerültek. Ahogy pályatársait, ez őt sem törte meg, írt, alkotott, népballadákat gyűjtött. Amikor a 80-as évek elején újra publikálni kezdett, sorra jelentek meg tollából azok az emlékezetes költemények (Hajnali virágének, Szüreti ének, Széphistóriák, Útban Törökország felé, Illyés Gyula fejfája előtt, Ady alkonya, Bárhori Anna, Három árva, Mikor a gyerek…), amelyek egy nagy formátumú alkotó kiteljesedő életművét előlegezték meg, és az évtized végére már egy erős kötet gerincét képezhették volna. Ám csak a rendszerváltás után kerülhetett sor első önálló könyvének a megjelenésére, amelyet aztán három további követett. A legutóbbi, a Világtalan csillag című 2001-ben látott napvilágot, és a saját munkái mellett ruszinból készült műfordításokat is tartalmaz 3 .
A kötetbe lapozva első megfigyelésem ugyanaz volt, mint a másik írótárs könyve esetén: ennek az anyagnak a döntő többségét is a 80-as években publikált darabok képezik…
Tudnivaló, szerzőjük nem tartozik a nagytermelők közé: műjegyzéke évente mindössze néhány verssel gyarapszik. A poézist azonban, persze, nem rőfre mérik, a magas minőség bőven pótolja a mennyiségi hiányt. Nem az a bökkenő, miért tartalmaz kevés friss írást egy-egy új válogatás, hanem hogy a régebbiek folyton ismételt közreadását mi indokolja.
Vettem a fáradságot, és a négy önálló könyv anyagát összevetve kis kimutatást készítettem. Kiderült, a mostani kiadvány amolyan opera omnia, egy kivételével az eddig kötetbe sorolt összes VFL-verset tartalmazza, szám szerint 72-t. Ebből 44, azaz az anyag közel kétharmada már az első kötetben (Széphistóriák, 1991) is benne volt! Az ekkor közzétettek 6 újjal kiegészülve képezték a második tartalmát (Kivont kardok közt, 1992). A következő (19 vers a hűségről és a halálról, 2000) 9 új és 10 korábbi verset adott közre, a most tárgyalt legújabb gyűjtemény pedig az előzőkhöz képest 13 opusszal gyarapítja az életművet. Az összesen 73 vers közül 17 szerepelt két kötetben, 33 kapott helyet háromban, és találunk 10 olyan költeményt is, amelyet a szerző mind a négy kötetébe felvett. (Hozzátehetjük, a különféle antológiákban, kezdve a 80-as évek Évgyűrűk-sorozatától a Sugaras utakon és a Vergődő szél c. reprezentatív válogatásokon át a tematikus gyűjteményekig – Töredék hazácska, Sors megírva, Nézz töretlen homlokomra – szinte kivétel nélkül ugyanezek variálódnak.)
Szívesen megismétlem: Vári Fábián László költészetének (vagy Nagy Zoltán Mihály prózájának) értékéből semmit nem von le a sok újraközlés, csupán téves képzetet kelthet akár az olvasóban, akár a szakma egyes képviselőiben arra vonatkozólag, hogy a rendszerváltás után szerzőink alkotókedve felpezsdült, életműve kiteljesedett volna. Inkább ellenkezőleg történt: a legerősebb, legfontosabb írások éppen a lágy diktatúra idején születtek (és jelentek meg!), az azóta keletkezettek pedig éppen hogy halványabbak, erőtlenebbek.
Ezt jól példázhatja az új kötet. A fentebb cím szerint is említett és még tovább sorolható versek nemcsak hogy kiállták az idő próbáját, hanem a legáltalánosabb (ha tetszik: összmagyar) szempontból nézve is magas nívón reprezentálják poézisünknek azt az ágát, amelyet népi gyökerűnek és nemzeti elkötelezettségűnek szokás nevezni. E versei alapján VFL minden engedmény nélkül besorolható abba a kortársi vonulatba, amelyet Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Mezey Katalin, Nagy Gáspár, Szepesi Attila, Utassy József – és folytathatnám – , neve fémjelez. Ehhez az igen magasra állított mércéhez képest látszik gyengének az elmúlt időszak termése: mintha alkotójuk a maga teremtette költői világ csapdájába esett volna. Hogy ez a világ hiteles és érvényes, afelől nincsen kétségem, arra vonatkozóan azonban vannak, lehetséges-e zártságán belül megújulni, eddig bejáratlan utakat meghódítani, sosemvolt érzéseket kifejezni, a kor kérdéseire korszerű választ adni. Lehet-e még valami újat meríteni az időjárási és természeti szimbolikából? A történelmi és bibliai evokációkból, az istenhez-fordulásból? 4 Meddig variálhatók a sorsverés és hontalanság metaforái? Nem újraközlés-e a mindig ugyanazt-mondás? A beszűkült motívumvilág, az ismétlődő életérzés, a sok visszaköszönő rutin-megoldás vajon nem súlytalanítja-e el a kimondhatatlan kimondásának azt a nemes terhét, amelyet éppen Vári Fábián László emelt vállmagasságba?
*
Újraközlő irodalom, mondogatom...
…Egy másik költőről és egy másik prózaíróról olvastam: az előbbinek első verses, az utóbbi első novelláskönyve után másodikként már válogatott kötete jelenik meg. Rutinos kárpátaljaiként előre sejtem, ez javarészt a korábbi anyag újrapublikálását jelenti majd.
Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László írói nagyságához másfajta gyakorlat illik. Alkotói kvalitásuk az „örök új” keresésére és megragadására predesztinálja őket. Hiszem, hogy nem térhetnek ki saját tehetségük kihívásai elől.
[1] Nagy Zoltán Mihály. Az idő súlya alatt. Novellák. Intermix Kidó, Ungvár-Budapest, 2001.; Vári Fábián László. Világtalan csillag. Versek és műfordítások. Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2001.
[2] Az elsőt csaknem tíz évre rá követte a második kiadás. Utóbbival méltán érdemelte ki a szerző az Év Könyve elismerést (akkor is, ha erre már 1991-ben is érdemes lett volna, s ha furcsán hatott a másodközlés díjazása).
[3] Utóbbiakkal helyszűke miatt itt nem foglalkozom.
[4] Csupán a kötetindító 10 vers kezdősorait idézve: „Hol a tél, hogy e romlott földre / patyolat-tiszta havat hintsen?”; „Mohog a Tisza, / hallgat a harang”; „Lila lánggal / égnek a barokk / orgonabokrok.” ; Amíg a halál nem keres, / elvagyunk nélküled, Uram”; „Sürved a setét / éjjeli posztó”; „Tán ünnepre készülünk megint. / Lelkünk tisztára hó sulykolja”; „Tavaszt hazudva / ragyog az ősz”; „Hamis aranyát még ontja a nap”; „Békére jár / a nap órája lassan”; „A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre”.
(2002)
Könyvben: Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Korábban megjelent: Új Holnap, 2002/Nyár.
|
Záradék - 2012
Aztán még sok minden történt. Először is az, hogy amikor a Dobrentei-ügy miatt én kiléptem az Írószövetségből, VFL akkor egy Döbrenteinek ajánlott vers gyors publikálást tartotta fontosnak. Ez jól példázza azt a szétfejlődést, ami végképp eltávolított bennünket egymástól.
Voltak kisebb-nagyobb epizódok korábban és későbben is. Érdekes volt például megfigyelnem, hogy ha engem kérdeznek újságírók a kárpátaljai magyar irodalomról, akkor én VFL nevét említem elsőnek. Ha őt kérdezik, engem egyszerűen kifelejt a felsorolásból. Ha esetleg külön rám kérdeznek, mond néhány kelletlen mondatot arról, hogy Berniczky Éva meg én megtagadtuk az itteni irodalmat, ezért nem is képezzük részét. (Ebben az a megmosolyogtató, hogy Éva még soha semmilyen nyilatkozatot nem tett irodalmunkról, nem írt cikkeket és esszéket, kizárólag szépirodalmat művel - az igaz, hogy írásai alapján nehéz lenne a kárpátaljai harcos-szolgálatos irodalmi trendben elhelyezni. De ez épp elég ahhoz, hogy magatartása árulásnak, megtagadásnak minősüljön.)
Laci politikai besorolódását és egyre nagyobb elköteleződését nem csupán a Döbrentei-ügy mutatta: díjai, elismerései, publikációs helyei, a verseiben megszólított személyek, baráti köre, nyilatkozatai - mind-mind arra mutatnak, hogy a jobboldali magatartásnak egy a szélsőséges nézeteket is megengedő, azokkal szimpatizáló vonalát vallja magáénak. Amikor a jóérzésű magyar értelmiségiek sokasága szavát emelte fel 2012-ben az ellen, hogy a náci elkötelezettségéről ismert magyar író, Nyírő József, az 1944-es nyilas parlament aktív tagja alkotói érdemein felüli társadalmi elismertséget kapjon (újratemetés kormányzati részvétellel, beemelése a nemzeti tantervbe stb.), akkor Vári Fábián László harcos hangú verssel állt ki Nyírő mellett. Ezzel - az én szememben legalábbis - végképp kiírta magát a demokratikusan gondolkodó értelmiségiek közül.
Mindent egybevetve mára kijelenthetem, hogy Laci nézeteivel, hitvallásával, az általa választott ideológiával maximálisan szemben állok. (Ő meg, nyilván: az enyémmel). Emberi magatartása is tartalmaz számomra elfogadhatatlan vonásokat - de ezekről ítélkezni semmiképpen nem az én dolgom.
Ami viszont ennél súlyosabb: mivel ma a részben megszolgált, részben megkaparintott pozíciója alapján Vári Fábián László egyes számú és első személyű vezetője és meghatározó alakja a kárpátaljai magyar irodalmi életnek (ő az írócsoport elnöke és ő egyetlen irodalmi orgánumunk főszerkesztője, mindig mindenütt ő számít az itteni irodalom autentikus képviselőjének stb.), így sajnos nagyrészt az ő rovására kell írnom azt, hogy kis literatúránknak nemhogy kilábalnia nem sikerült a kezdetleges állapotából (amire a 1990-es évejben mutatkoztak biztató jelek), hanem végképp belefulladt a provincializmusba és dilettantizmusba. VFL nem hogy ellene nem szegült a nívótlanságnak, hanem - például főszerkesztőként - támogatójává vált. Akik ma az önképzőköri színvonalat sem elérő színvonalon irodalmárként működnek Kárpátalján, azok ezt VFL jóváhagyásával, nem ritkán kifejezett támogatása mellett teszik. (Nem állítom, hogy az akkor induló fiatalok tekintetében magam ne lettem volna hasonló szerepben az 1980-as évek első felében és derekán - mi is íróvá-költővé avattuk, aki 2 értelmes sort le tudott írni. Nem mentségem, hogy azok a merev szovjet ideológia cenzúraterhes évei voltak. 87-88 táján már látszottak a "minden áron magyar irodalmat felmutatni" törekvés hátulütői, az újrakezdés után (Hatodik Síp) igyekeztem magasabbra állítani a mércét. Csak félig-meddig sikerült - a részleges kudarc egyik oka épp az volt, hogy VFL és Fodor Géza éveken át alig írt... -, de legalább látszott valami irányszabás - ahogy később a Pánsípnál is, amely már egy erőteljesen induló, modern szemléletű új nemzedék (Csékáék) kibontakozásában játszhatott szerepet (akik egyébként VFL szemében vörös posztónak látszottak), s amely végül többé-kevésbé a túl a magasra tett mérce miatt vallott kudarcot: elfogytak a művek, a szerzők és jószerével az új hanghoz nem szokott olvasók is. - De legalább felhalmozódott némi tapasztalat. Ám a Sípok megszűnte utáni hiányt pótolni igyekvő új kezdeményezés (az Együtt) visszatért a 70-80-as évek gyakorlatához és a "felmutatási kényszer" újra utat engedett az iskolai faliújságok szintjén író költőknek és prózistáknak. Ők képezik VFL szellemi holdudvarát, közülök ragyog ki az ő többre érdemes tehetsége.
Igen: látva azt, mi történik ma Kárpátalján irodalom címén, kijelenthetem: (eltekintve Fodor Géza 25-30 évvel ezelőtt írt verseitől, továbbá Cséka György és Bagu lászló ígéretes, de folytatás nélkül maradt kárpátaljai indulásától) az elmúlt 40 évre visszanézve a líra területén Vári Fábián László költészete jószerével az egyetlen felmutatható kvalitásunk. Könnyű belátni, hogy ez egyben irodalmunk szegénységi bizonyítványa.
Hogy nézeteink különbözősége barátságunk felbomlásához vezetett, azt a mai napig sajnálom. Én őt néhány éven át valóban barátomnak gondoltam, sokat voltunk együtt, úgy éreztem, ő is kereste a társaságomat. Örültem, hogy már a Lendület hasábjain publikáláshoz segíthettem, hogy a Hatodik Sípra kiírhattam a nevét, hogy 91-es kötete megjelenésénél bábáskodhattam. Hálás voltam a sorsnak, hogy megengedte: jóvátegyem azt, amit apám követett el ellenük az 1960-as-70-es évek fordulóján.
Úgy érzem, amit tehettem, azt megtettem. Nagy kár, hogy Vári Fábián László és társai foggal-körömmel ragaszkodtak saját sérelmi magatartásukhoz és ahelyett, hogy tovább léptek volna (gondolkodásban, művekben, szemléletben), két évtizeden át csak sebeiket nyaldosták és vizslató szemmel mohón keresték az ellenlábast, az ellenséget, a diktátort, a szolgálatos irodalom kerékkötőjét, az árulót, az idegenszívűt, a hamis apostolt, a liberalizmus vírusának a terjesztőjét - akivel szemben megfogalmazhatják magukat, akit kárhoztathatnak esetleges kudarcaikért és akinek puszta léte indokolhatja a permanens harcot. Logikus, hogy ezt az ellenséget bennem találták meg. Adva volt származásom, apai örökségem - bőven elegendő lett volna ez is, de kezükre játszottam azzal, hogy a szovejt ideológia nyomás és a cenzurális viszonyok megszűnte után én eltávolodtam az addig minket együtt tartó kollektivista és küldetéses szemlélettől, mert felismertem, hogy a szabadabb légközben az író feladata nem az ádáz harc, nem a görcsös nyelvvédelem és nem a fogcsikorgató nemzetmentés, nem az identitás elszánt pallérozása és a hagyományokhoz való merev igazodás - hanem a szabad alkotás.
Vári Fábián László nem akar szabad lenni. Rabul ejtette a harc, a küldetés, a szolgálat, a szerep, a nemzet, a nép, a nyelv, a kárpátaljaiság. Nem akar léhán futkosni a tavaszi vadvirágos réten - neki másutt és máshogy van dolga.
Ha kicsit erőltetitek a szemeteket, láthatjátok: Vári Fábiá László ott áll a Kárpátok alján a roppant hóviharban, dacol jéggel, faggyal, posztmodernnel. Ajka lila az elszántságtól. Kidüllesztett mellén csilingel a Kossuth-díj.
|
